Showing posts with label CCS. Show all posts
Showing posts with label CCS. Show all posts

2008/10/04

Caracas-Panama-Costa Rica-Mexico 2002

Az akkor írt napló kicsit lerövidítve illetve kiegészítve, papírképek szkennelve.

Több kép itt

Az egész úgy kezdődött, hogy a cég 2000-es karácsonyi buliján megnyertem a tombola fődíját, business repülőjegyet két személynek, foglalással(!) a KLM-Northwest járatain bárhová...Ezt különböző okok miatt húztuk-halasztottuk, amíg lejárt, de aztán mégiscsak kaptam 3 hónap hosszabítást, tehát 2002 március végéig utaznunk kellett.Costa Ricába már rég el szerettünk volna menni, de oda nem jár se a KLM, se a NW. A vége az lett, hogy egy kicsit földagasztottuk az utitervet, Caracas-ba mentünk KLM-mel, majd onnan át különböző stand-by jegyekkel Panama-ba, majd Costa Rica-ba és Mexico-ba, ahonnan a végén haza bírtunk jönni KLM-mel.
Jan. 15. A budapesti gép késett egy órát, úgyhogy majdnem lekéstük a nagyot. Hát a C osztály elég jó volt, de a kaja még ott is pocsék. Caracasban a belépésnél jó sokat kellett várni, aztán egy csomó ideig kerestem a Copa irodát, hogy listáztassam magunkat másnapra, de azt mondták, hogy nem kell mert van hely bőven. Busszal bementünk a városba, majd taxival egy olcsó szállodába. Utána elmentünk sörözni és kávézni meg később vacsorázni is szerettünk volna, de rájöttünk, hogy minden tök drága. Végül valami utcai árusnál ettünk.
Jan. 16. Reggel megint visszamentünk a sétálóutcára ahol előző este is jártunk és megint ittunk egy eszméletlenül finom kávét. Mászkáltunk egy keveset, de mennünk kellett vissza a reptérre.
A járaton tényleg volt hely, mert rögtön föl is vettek, majd azt mondták, hogy fizessünk 108 dollár reptéri illetéket. Erre idegesek lettünk egy kicsit, mert már így is elköltöttünk 100 dollárt a nagy semmire, de aztán mutattam nekik, hogy a jegyen már be van fizetve, erre csak 30-at kellett. Ez a Copa (CM), a panamai légitársaság elég jó volt. 2 óra alatt értünk Panama-ba. Taxival bementünk a városba egy szállodába amit a taxis ajánlott. Végül is jó volt, meg olcsó, meg tiszta, csak egy 30x50cm ablakon kívül nem volt más, ezért folyton járatni kellett a légkondit. Még este lementünk sétálni, elindultunk a toronyházak felé, de eléggé kihalt volt a környék. Végül is találtunk egy szuper helyet ahol vacsoráztunk és eszméletlen finom jegeskávét ittunk. A városközpont nem arra volt az biztos.
Jan. 17. Reggel megkérdeztem a recepcióst, hogy merre van a központ, hát pont ellenkező irányba, mint ahogy este elindultunk. Reggel egész máshogy nézett ki minden, a fikuszfák gyönyörűek voltak. Begyalogoltunk a régi városrészbe, ott azért voltak hangulatos házak, meg ott volt az elnöki hivatal meg valami minisztérium. Alig csináltam egy képet, máris odajött két biciklis rendőr, akik elmondták, hogy milyen veszélyes a géppel a nyakunkban sétálni, majd amikor meghalloták, hogy magyarok vagyunk elkezdték sorolni az 54-es fociválogatottat. Innen taxival átmentünk a régi Panama City-be, amit a rendőrök ajánlottak, de kiderült, hogy az nem egy másik városrész, hanem a spanyol hódítók városának a romjai, és nem volt valami nagy szám. Elég hülyén éreztük magunkat, mindenféle leírás meg térkép nélkül, de igazából ide csak azért jöttünk, hogy megnézzük a csatornát és ha lehet hajózzunk rajta, ezért nem akartunk venni egy külön könyvet. Így aztán a romok után visszamentünk a belvárosba, hogy végre megtudjunk valamit a csatornáról. Kiderült, hogy fejenként 90 dollár lenne egy 4 órás hajókázás. Olyan nincs, hogy egy rendes menetrend szerinti hajóval elmegyünk valahová a csatornán, esetleg a másik végéig, és vonattal vagy busszal jövünk vissza. Ennyi pénzért egy all inclusive ( kinek kell ott ebéd?) 4 órás útra nem megyünk, viszont így nagyjából fölöslegesen jöttünk ide.Utána elmentünk a buszpályaudvarra megkérdezni, hogy van-e busz Costa Rica-ba. Kiderült hogy 16 óra és hajnali 4-re ér San Jose-ba és nem sokkal olcsóbb mint a repjegyünk meg a taxi együtt. Tehát a 16 órából majdnem 10 sötétben van, látni úgysem lehet, tehát marad a repülő.
Délután utánanéztünk, hogy van-e hely a repülőn, meg döglöttünk egy kicsit a szállodában, aztán este megint bementünk a belvárosba. Elképesztő ez a gagyi árudömping, csak itt nem kínai cuccok vannak, hanem nicaraguai.
Jan. 18. A taxi jött rendesen 4.30-ra, 5-re már kint voltunk a reptéren. A gépre simán fölfértünk. 1 órás volt az út, de közben átléptünk egy időzónát, úgyhogy 6-kor meg is érkeztünk.
A reptér előtt a taxisok rögtön megrohantak, de amikor mondtuk, hogy busszal megyünk, nem küldtek el a francba, hanem kedvesen váltottak pénzt a jegyre és elmagyarázták, hogy hol a buszmegálló. Bementünk a belvárosba, egy automatából vettem ki pénzt, aztán beültünk kávézni, aztán én elmentem szállást keresni. Nem túl messze volt egy lepattant, viszont olcsó szálloda. Egy kis döglés után 11-körül kerestünk egy utazási irodát az autóbérlés miatt. Kiderült, hogy 350 USD-nél nincs olcsóbb. Amit tegnap kinéztünk az internetről, azon van még biztosítás, úgy már majdnem ugyan annyi lenne, de mindegy is, mert az a legkisebb és legolcsóbb és azt mindenhol kivették. Végül is egyet lefoglaltunk, holnap reggel 9-re jönnek értünk. Egy Toyota Tercell. Mondjuk azt, hogy a Monteverdébe is föl akarunk menni, el kellett hallgatni, mert nem adták volna oda. Utána elmentünk az állatkertbe, csak előtte megálltunk egy Soda-nal, ami olyan kis helyi olcsó étteremféle, ebédelni. Az állatkert nem volt valami nagy szám, csak azért érdekes mert a helyi állatokat lehet látni, olyan mint egy kis darab őserdő a város közepén.
Szerencséle a macskaféléket pont etették, így az összes beindult és jól lehetett őket látni.
Délután meg este a városban mászkáltunk, meg sörözgettünk.
Jan. 19. Reggel 9-kor jött az autós ember, elmentünk a bérlős helyre, kitöltöttük a papírokat és fél 10-kor már el is indultunk a SANTA ROSA Nemzeti Park felé. Egy szimpatikus helyen megálltunk kávézni, aztán végül ettünk is egy Pinto-t. Ez egy jellegzetes helyi reggeli, rizs fekete babbal meg még valami hozzá, akár tojás, akár valami zöldság vagy hús is lehet és az egész össze van sütve. Tök finom. Utána egy LIBERIA nevű városban vettünk kaját és meg sem álltunk a parkig. Végigmentünk egy tanösvényen, meg láttunk valami emlékhelyet, de állatot egyet sem, már kezdtünk volna elkedvetlenedni, amikor a kemping helynél láttunk egy agutit, aztán meg egy egész csapat fehérfejű kapucínus majmot. Sötétedés előtt gyorsan fölvertük a sátrat, aztán csináltam szendvicseket, majd jó korán lefeküdtünk.
Jan. 20. Reggel már 6-kor felköltünk , amikor feljött a nap. Kifelé a prkból megálltunk egy kilátónál, ahol megint volt egy majomcsapat. Utána egy benzinkútnál kávéztunk aztán elvétettük a kijáratot és végül is a PLAYA SOLEY-nél mentünk le a partra. Elég lenyűgöző volt a kilátás ahogy mentünk lefelé és a part is viszonylag jól nézett ki. Fürödni mondjuk eszünkbe sem jutott.
Inkább vissaz mentünk az útra és megkerestük azt a helyet ahová eredetileg menni akartunk. A faluban a közértben megint vettünk valami kaját, aztán fölvettünk két lányt akik az úton gyalogoltak a part felé. A nemzeti park (REFUGIO NACIONAL DE VIDA SILVESTRE BALIA JUNQUILLAL) be volt zárva mert nem volt ivóvíz, de szerencsére ott voltak a helyi lányok, akik azt mondták, hogy nyugodtan menjünk tovább azon a szar földúton és tényleg kijutottunk egy gyönyörűséges öbölbe. Letelepedtünk a parton , aztán elmentem sétálni és a hegyoldalon a bazi nagy kaktuszok között láttam egy hatalmas legalább egy méteres gyíkot. A lányokkal tök jót beszélgettünk, az egyik itt lakik a faluban a barátnője meg San Joséban és mind a ketten pszichológiát tanulnak. Velük még fürödtem is. Ez volt életem első olyan homokos partja, ahol nem kavarodott föl a homok, és teljesen átlátszó volt a víz, pedig itt is voltak hullámok. Kora délután visszavittük a lányokat a faluba, mi meg tovább mentünk a LAGUNA AREAL-hoz, ami egy felduzzasztott tó. Teljesen körbe kellett menni, egyszer csak ott volt az úton egy csapat coati. Ez a mosómedve és egy majom keveréke, jópofa hosszú mozgékony orra van, fehér rajzolatos pofája és hosszú csíkos felálló farka. Eszméletlen aranyosak voltak. Megállt egy kisbusz is, akik adtak nekik valami kaját, ezért ott kavarogtak a lábunk előtt. A tó végén a gátról jól lehetett látni az Arenal vulkánt, csak az volt a baj, hogy a tetején mindíg ott ült egy felhősapka. Különben állítólag nappal leget látni a tetején a füstöt, éjszaka meg a lávafolyamot, mert ez rendesen működik. elmentünk kempinget keresni, azzal, hogyha majd besötétedik visszajövünk, de annyira jó helyet találtunk és a felhők annyira lejöttek, hogy nem volt értelme. Ez a kemping igazán egy strand volt egy csomó bungalloval, meg egy pár sátorhellyel. Volt egy csomó csúzda, meg a melegebb medence közepén egy bár. Órákig ott áztunk koktélozgatva a vízben.
Jan. 21. Először arra gondoltunk, hogy akkor hajnalban nézzük meg a lávát, de egézs éjszaka zuhogott az eső és e felhőket érinteni lehetett, nem volt érdemes fölkelni. reggelre viszont jó idő lett. Közvetlenül a strandról föl lehetett menni egy kilátóhoz, de a hegy teteje még mindig felhőben volt. A bejáratnál volt egy arborétum szerű rész meg egy pár krokodil. Sétáltunk ott egy kicsit aztán továbbmentünk FORTUNA-ba, ettünk reggelire egy fantasztikus Pintót és még a kávé is elég jó volt. Eddig ez volt a legjobb evős hely. Ráadásul körben lógott egy csomó kolibriitató, evés közben lehetett nézni őket. Reggeli után továbbindultunk a VOLCAN POAS-hoz. Gyönyörű helyeken mentünk keresztül, tiszta zöld volt minden. Láttuk a LA PAZ vízesést és volt a közelében egy park, ahol lehetett volna látni még vízeséseket, meg lepkéket, meg kolibriket, de egy vagyon volt a belépő. Inkább kihagytuk, viszont így még odaértünk a Poashoz időben. Azért eléggé leszedik itt a túristákat mindenhol. Ez azért elég nagy szám volt. Oda lehetett menni a kráterhez. Szerencsére a felhők elmentek egy kicsit, úgyhogy rendesen lehetett látni mindent. A kráter közepén volt egy sárgáskék tó, körülötte meg mindenhol kénes gázok törtek elő, mint a geyzírek. Állítólag ha nagyobb a vulkáni aktivitás és a széljárás is olyan teljesen le szokták zárni az egész parkot, úgyhogy szerencsénk volt. A kilátó mellől indult egy gyalogösvény a köderdőn keresztül egy régi kráterhez, amit az esővíz teljesen föltöltött és így kialakult egy kis tó. Fél 4-kor már be is zárt a park, ezért úgy döntöttünk, hogy elég korán van még ezért elindulunk a MONTEVERDE Nemzeti parkba. Kávé és cukornádültetvények között vezetett az út ki a Interamericana-ra. Gyönyörű helyeken mentünk keresztül, de egyáltalán nem ilyennek képzeltük. Minden sokkal rendezettebb volt, olyan mint Ausztria vagy Svájc csak trópusi kiadásban. Legalább is a főbb turista helyek meg az ország sűrűn lakott közepe, a hegyvidéki rész az ilyen. A cukornád mezők szélén gyönyörű nyírt virágos sövény volt végig és a füvet is mindenhol nyírják. A főúton hatalmas volt a forgalom ezért sötét lett mire odaértünk a monteverdei elágazáshoz, ahonnan 35km földút következett. (Ezért lehetett volna csak dzsipet bérelni, ha megmondjuk, hogy ide is jövünk). Én eléggé be voltam tojva, mert a könyv szerint is nagyon rossz az út, habár a száraz évszakban azért általában járható rendes autóval is, de a térkép szerint csak 4 kerék meghajtásúval. Hát az elején egyáltalán nem tűnt rossznak, de az utolsó 15km nagyon meredek volt és hatalmas kövek álltak ki, úgyhogy több mint két órát tartott. Fönt a SANTA ELENA nevű faluban szálltunk meg. A faluban viakolorral ki vannak kövezve az utak és tök nagy az élet. Találtunk egy jó kis olcsó szállodát és egy jó éttermet is.
Jan. 22. Reggel már hatkor fölkeltünk. A közértben kávéztunk és vettünk egy pár friss sütit, aztán egy még rosszabb úton fölmentünk a híres köderdő rezervátumba. Amint bementünk, rögtön eleredt az eső. Körbe mentünk egy 6km-es ösvényen, de nem láttunk semmit, csak a közeli fákat. Zuhogott az eső és köd volt. Nem lehetett leülni meg nézelődni, a fényképezéshez is túl sötét volt, Így csak végiggyalogoltuk, aztán kijöttünk, pedig ott akartuk tölteni az egész napot. A bejáratnál volt egy fedett rész, ott még üldögéltünk egy kicsit meg kávéztunk. Odajött egy coati és össze-vissza szaglászott valami kaja után. Még a nyitott zsákomba is bemászott volna ha hagyom. Egyáltalán nem félt az emberektől. Meg kolibrik is jöttek az itatóra. Ha ezek nem lettek volna , egy állatot sem látunk.
Visszafelé láttunk egy Sky Trek irodát és befizettünk fejenként 35 dollárt a másnapi 7.30-as túrára. Leraktuk a kocsit a szállodánál, ettünk, ittunk aztán elmentünk egy internet caféba.
Tök jó, majdnem mindenki válaszolt a leveleimre. Jó dolog ez az email.
Rájöttem, hogy nem igazán értem, hogy mit esznek az emberek annyira ezen a helyen.
Ez a 35 km földút még egy jó terepjáróval is egy kényelmetlen több mint egy órás út, a rendes busszal meg 4 óra San José. Érthetetlen, hogy miért nyüzsögnek itt ennyien a gazdag amerikaiaktól a legszakadtabb hippi típusúakon át. Van aki itt tölt két hetet. Nem értem, hogy minek. Az erdő az tényleg jó, eső nélkül meg pláne, de az itt nyüzsgő emberek többsége még egy olyan túrát sem tesz mint mi.
Jan. 23. Fél 6-kor fölkeltünk, gyorsan kifizettük a szállodát és fölmentünk a Sky Trek-hez.
Oda is jó szar volt az út, de azért nagyon korán, már hétre odaértünk. Háromnegyed 8-ig kellett várni, mire összejött az egész társaság. Kiosztották a beülőket meg kaptunk egy sisakot meg egy pár munkavédelmi kesztyűt. Rajtunk kívül volt egy spanyol pár meg egy pár amerikai. Voltak akiken látszott, hogy nagyon be vannak szarva. Először föl kellett mászni egy csigalépcsőn kb. 20 méter magasra és egy függőhídon átmentünk a völgy másik oldalára.
Utána mentünk egy kicsit az erdőben, a vezető meg mondott egy pár dolgot a növényekről, meg a kolibrikről, aztán odaértünk az első platformra. Kaptunk még egy bazi nagy csigát amit ráraktak a drótkötélre, azon lógtunk a beülővel, plussz volt még egy karabíner biztosítás ami külön rá volt akasztva a csigára. Ezen lógva egyszerűen átcsúsztunk a drótkötélen a következő platformra a fák fölött. Az első csúszás elég rövid volt csak úgy bemelegítőnek, de aztán jöttek a hosszabbak. Baromi jó volt! Volt amikor a völgy fölött csúsztunk át a másik oldalra, de volt olyan is amikor a fák között mintha egy alagútban lennénk. Az volt csak a baj, hogy nem sütött a anp, de legalább nem esett az eső. A köd meg egy köderdőben végül is normális.
A legutolsó leghosszabb volt a legjobb. Egy hegy tetején, orkánszerű szélben, föl kellett mászni vagy 10 métert egy kilátó tetején lévő platformra, és onnan egy elég meredek kötélen üvöltve eltűnt mindenki a ködben. Egy páran az elején még nagyon féltek, de a végére már mindenki örömében üvöltözött. Eddig messze ez volt itt a legjobb dolog, tényleg megérte a pénzt! Utána ettünk-ittunk a kávézóban, majd elindultunk lefelé. Elvittünk egy német lányt Santa Elenáig, aki mondott egy két hasznos dolgot, mert itt dolgozott 4 hónapig és most még utazgat hármat.
Szerencsésen megúsztuk a lemenetelt, nem lett semmi baja a kocsinak. Elindultunk vissza a panamericana-n, de valószínű hogy elcsesztük valahol, mert bekeveredtünk San Joséba.
Akkora volt a forgalom, hogy BUENOS AIRES-be, ami San José alatt volt vagy 200 km-rel, 7 óra alatt tettük meg az utat. Ráadásul az út átment egy 3400 m magas hágón ahol már sötét volt és köd, egy jó darabon szinte lépésben lehetett csak menni. Buenos Airesben nem volt semmi csak ott aludtunk, egy nagyon olcsó helyen..
Jan. 24. Minden reggel fölébredtünk virradatkor már hat előtt. A fürdőszoba eléggé lepattant volt, de legalább az este látott 6 centis pók eltűnt.
SAN VITO felé gyönyörű volt az út. A városban még egy szimpatikus kávézót sem találtunk, pedig olaszok alapították és még most is főleg ők laknak ott. Gondoltuk, hogy végre ihatunk egy igazi capuccinót, de nem jött össze. A botanikus kertet simán megtaláltuk, állítólag itt van a világ legnagyobb pálmagyűjteménye. Állítólag kutatók jönnek ide a világ minden tájáról. Érdekes volt, de nem volt annyira látványos, tényleg inkább kutatóknak való. Azért volt egy csomó majom is. A végére nagyon meleg lett, inni akartunk valamit. Megálltunk egy helyen.
Egy kanadai faszié volt a hely, aki elvett egy itteni nőt. Ott ültünk vagy másfél órát és beszélgettünk. Volt egy papírpénz gyűjteménye, volt benne 100 forint is. Sőt elkérte a Cimbótól a magyar marllborós dobozt, mert állítólag a barátja meg azt gyűjti. Azt ajánlotta, hogy ne GOLFITO-ba menjünk, mert ott nincs semmi, hanem egy PLAYA ZANCUDO nevű helyre, mert ott gyönyörű beach van. Rajzolt is egy térképet, de az utat valószínű elcsesztük, mert megint több mint egy órát mentünk földúton mire odaértünk. Szerencsére találtunk egy nagyon szimpatikus szállást olcsón. Ott sörözgetett a bárban egy faszi egy kutyával, valószínű amerikai, pont úgy nézett ki, mint Nick Nolte. Kimentünk a partra, ameddig a szem ellát, üres homokos part és bazi nagy hullámok.
Csiga, kagyló persze szinte semmi. Nálam fürdésről szó sem lehetett, inkább elgyalogoltunk a parton jó messzire, sötét lett mire visszajöttünk, alig találtuk meg a helyet ahol lejöttünk. Az egész szállóban rajtunk kívül nem volt senki. Sült halat vacsoráztunk, egy kissé olajos sült krumplival, amitől persze éjszaka menni kellett. Ez nem volt annyira egyszerű, mert a fürdő a földszinten volt, viszont volt benne egy tök aranyos rákocska. Az éjszaka amúgy borzalmas volt. Meg lehetett fulladni a melegtől és agyon martak a szúnyogok. Végül is én kimenekültem a teraszra egy függőágyba, de így sem aludtam 2-3 óránál többet.
Jan. 25. Hajnalban fölkeltem és kimentem a partra. Szemben épült egy ház, kiderült, hogy Nick Nolte ott építőmester. Beszélgettem vele egy kicsit.
Visszafelé Golfito felé mentünk. Át kellett kelni egy folyón komppal, ami még szakadtabb volt mint a kis tiszai kompok. Golfitoban vettem ki pénzt aztán elindultunk San Jose felé.
A hegyeknél megint köd volt és nem lehetett látni semmit. Visszavittük a kocsit a kölcsönzőbe. Szerencsére volt ott egy nagyon kedves pasi, aki elintézett nekünk egy 45 dolláros szállodát 25-ért, úgy hogy odajött velünk aztán onnan ő vitte vissza az autót.
A 25 dollárban ráadásul benne van a reggeli is.
Jan. 26. Reggel végre egy jó alvás után rendes fürdőszobában lehetett fürödni, aztán a tetőteraszon megreggeliztünk. A recepciós nő lefoglalt nekünk két jegyet a 10 órás buszra CAHUITA-ba. A cucc egy részét beraktuk a hotelban egy raktárba, csak egy zsákot vittünk magunkkal. Elgyalogoltunk a buszpályaudvarra. Jó hogy foglaltattunk jegyet, mert ott indulás előtt már nem lett volna. 4 óra volt az út. Majdnem végig esett az eső, de szerencsére amikor megérkeztünk akkor nem. Találtunk egy elég jó szállást. Olyan mint egy magyar parasztház. A szobák előtt van egy tornác, ott lehet üldögélni, mert persze megint eleredt az eső. Később elmentünk sétálni. A falu egyik végén van egy fekete homokos part ami tele van uszadékfával, úgyhogy nem valami nagy szám, pedig arra vannak a jobb szállodák. Mondjuk nem olyan nagy igazi jó szállodákat kell érteni. Ez az egész hely inkább a hátizsákos turisták között népszerű. Itt a népesség nagyobb része feka. Jamaikából hozták be őket még a múlt század végén munkásnak. Majdnem mind ilyen rasta féle. Mindenhol raggie szól.
A falu másik végén meg van egy gyönyörű fehér homokos beach. Ott kezdődik a Nemzeti park. A park bejáratánál a fán volt egy lajhár, aztán jött egy fekete bőgőmajom csapat is.
Remélem holnap, ha bemegyünk a parkba látunk még több állatot is.
Utána beültünk egy bárba és ittunk két koktélt aztán elmentünk vacsorázni. Hihetetlen, hogy itt a parton is milyen drága a seafood. A Cimbó rákra vágyik, de a nagy rák megfizethetetlen.
Visszafelé bementünk a közértbe vízért, rosszul raktam le a zsákot a pultra, leesett és összetört a fényképezőgépemen a zoom-on a szűrő. A Cimbó persze teljesen kiakadt, szétszedte az egészet, aztán össze rakta, de egy kicsit szorul az egész. Most magába van zuhanva és nem beszél.
Jan. 27. Ittunk egy szar kávét, aztán vettünk valami kaját és bementünk a parkba. Vasárnap révén jó sok helyi erő nyüzsgött mindenhol.
 Egy homokos ösvényen lehetett menni az erdőben nagyjából párhuzamosan a parttal, aztán elértünk egy folyó torkolatához, tök jól nézett ki a hely csak az volt a baj, hogy kb. ezer ember fürdőzött minden felé. Simán át lehetett gyalogolni a folyón, csak bokáig ért a víz. Ott még levettem a szandálomat, és megtöröltem a lábam, de aztán csak vizes lett. Az elején még a pocsolyákat is kerülgettem, de aztán már nem kellett vigyázni. Később az eső is eleredt, de elég hamar elállt. Amikor kiértünk a CAHUITA fokhoz gyönyörű napsütés volt és jött egy fehérarcú majomcsapat is. A fok után kint ment az út a gyönyörűséges parton, aztán beértünk a kemping részre, ahol megint nyüzsögtek a helyiek. A Cimbó egyszer bement a vízbe, nekem egyáltalán nem volt kedvem, mert hatalmas hullámok voltak. Üldögéltünk egy nagy kidőlt fán, néztük a fürdőző tömeget és azon merengtünk, hogy mit keresünk mi ott, amikor is jött egy hatalmas hullám és szabályosan lesodort minket a fáról. Tiszta homok lettem, ezért bementem a szélére lemosni magam aminek azt lett a vége, hogy egy fél órát ott ugráltam a hullámokban és nagyon élveztem. Ez ma már a második dolog volt, amit nem gondoltam volna magamról. Először az első szandállevevésnél egy jó darabon mezítláb gyalogoltam (én a dzsungelben!), meg ez a hullámosdi is olyan. De valahogy eltűnt a kisagyamban lévő állandó rettegés a láb nélküli állatok iránt. Közben eleredt megint az eső. A kempingben voltak ilyen esőházfélék. Oda behúzódtunk, majd jött egy jó nagy helyi család is, akik elkezdtek sütögetni. Minket is kínálgattak a kajával, tök kedvesek voltak, de kommunikálni nem nagyon lehetett velük. Ott álldogáltunk majdnem egy órát, aztán amikor egy kissé alábbhagyott a szakadó eső, elindultunk. Még majdnem két km-t kellet gyalogolni a park másik bejáratáig, ahonnal vissza lehetett menni busszal a faluba. A bejáratnál volt egy szimpatikus holland gyerek, aki önkéntesként dolgozik itt a parkban. Kért a Cimbótól egy cigit, beszélgettünk vele egy fél órát amíg vártunk a buszra. Mutatott egy kígyót. Ott ült egy nagy levélen egy kisujjam vastagságú, kb. 30 cm hosszú kígyó, ami a gyerek szerint az egyik legveszélyesebb. Ha megmar van egy fél órád, hogy ellenszérumhozz juss, vagy véged van. Azt is mondta, hogy egész Costa Ricában ezen a részen van a legtöbb kígyó. Még jó, hogy ezt nem tudtam előre.
A busz jó tömött volt és ráadásul leszálltunk a főútnál, mert azt hittük, hogy nem fog bekanyarodni a faluba, pedig bement. Jó fáradtan értünk vissza, ittunk valamit egy bárban, aztán hazamentünk zuhanyozni. Utána elmentünk vacsorázni, egy csomó pénzt elcsesztünk és nem is volt olyan jó. Utána otthon a tornácon írtam a naplót, majd a Cimbó is kijött és kizártuk magunkat. El kellett menni a központban a másik szállodához, ahol volt a recepció, hogy adják oda a pótkulcsot. Közben eleredt az eső, úgyhogy sikeresen eláztam ma már harmadszor.
Jan. 28. Hajnalban is esett és reggel is be volt borulva, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy nem megyünk PUERTO VIEJO-ba, hanem visszamegyünk San Jose-ba. Elmentünk reggelizni, aztán fölszálltunk egy buszra. Egy pár km után volt egy rendőrségi ellenőrző pont, ahol mindenkinek le kellett szállni az útlevelével. Erre kiderült, hogy az előttem lévő ülésen két magyar lány ült. Még jó, hogy a Cimbó nem mellettem ült, mert biztos, hogy hangosan kibeszéljük őket. Mind a kettő legalább 180 cm magas volt, az egyik ráadásul dagadt is, vörös kis copfocskákba font hajjal, a sovány meg olyan volt mint egy agyonszoláriumozott ribanc.
Mind a ketten fürdőruhában voltak, a derekuk körül egy óriási Costa Rica feliratos kendővel, és egy csomó bazi nagy ékszerrel. Iszonyúan néztek ki. Persze elkezdtünk beszélgetni.
Elég egyszerű és nagyon harsány volt mind a kettő, de nagyon jó volt a humoruk.
Amikor leszálltunk a buszról ittunk együtt egy sört, aztán egy taxival mentünk a szállodáinkba. Sőt az is kiderült, hogy valószínű másnap reggel egy géppel megyünk MEXICO CITY-be (már ha mi is fölférünk). A szállodában ugyan azt a szobát kaptuk megint a kedves recepciós nőtől, ugyan olyan olcsón. Utána elmentünk az MX irodába listáztatni magunkat, aztán vettünk egy gazdaboltban egy macheta-t. utána bementünk a városba.
Találtunk egy sörözőt igazi kerthelyiséggel. A mellettünk ülő faszi megkérdezte, hogy honnan jöttünk, majd amikor meghalotta, elkezdte, hogy Budapest, 1956, Imre Nagy, Béla Kun meg palmaretta (később rájöttünk, hogy Maláter Pálra gondolt) kiderült, hogy Bécsben élt 2 évet, járt Budapesten, tudott rólunk mindent. Utána énekelt egy kicsit, majd Bartókról és Lisztről vitatkozott a Cimbóval. Egy alkesz San Jose-ban, Párizsban meg ha azt mondod, hogy magyar vagy azt mondják, hogy áá igen Bukarest!
Este összecsomagoltunk, mert 3.30-ra kértünk ébresztőt, majd nem tudtam aludni és majdnem egész éjszaka a Food Chanelt néztem.
Jan. 29. Jó korán kiértünk a reptérre.
Várni kellett a zárásig, de végül is simán fölvettek. A lányok is megérkeztek a végére. A tranzitban még ittunk iszonyú drágán egy igazi jó presszó kávét. Azt hiszem, hogy itt a kávé országában ez volt az első igazán jó kávé, indulás előtt 5 perccel. A repülőn szerencsére a felszállás után át tudtam ülni jobb oldalra az ablak mellé, mert végig a partvonal mellett mentünk egész közép amerikán át. Szerintem Guatemalában láttam egy vulkánkitörést, legalább is az egyik vulkánból egyszer csak sűrű füst tört elő és futott le az oldalán.
10-re megérkeztünk MEXIKOVÁROS-ba. A lányoknak csak este 10-kor indult tovább a gépük, így ők is kijöttek a városba. Teljesen simán metróval (kb. olyan, mint a miénk) be lehet menni a városba. Együtt elmentünk a htl Isabelbe, ez egy elég jó hangulatos szálloda, ők is itt hagyták a cuccaikat, azzal, hogy du. 5-kor majd találkozunk és ők visszamennek a reptérre. Mi elindultunk egy múzeum felé, de útbaesett egy szálloda, ami fele annyiba került, úgyhogy másnaptól lefoglaltuk.. A városnak ez a része gyönyörű! Mindenfelé színes 400-500 éves házak, én teljesen másmilyenre számítottam. Mindenki azt mondta, hogy ez csak egy bűzös nagyváros, ahonnan menekülni kell.
A Kultúrák Múzeuma a Nemzeti palota mögött van egy szerintem legalább 400 éves palotában, gyönyörűséges belső udvarral és ráadásul teljesen ingyenes. A kiállítás is jó volt, de sajnos csak spanyolul.
Rájöttünk, hogy itt is úgy van mint NYC-ben, az egy profilú üzletek itt is egy helyre összpontosulnak. Találtunk egy utcát végig fotósboltokkal, holnap megpróbáljuk megjavíttatni a zoomot. Ettünk egy menüt egy étteremben, aztán visszamentünk 5-re a szállodában. A lányoknak elmagyaráztam, hogy hogy tudnak visszamenni a reptérre, aztán rájöttünk, hogy a korai kelés miatt eléggé ki vagyunk fingva, mi inkább már nem mentünk sehova.
Jan. 30. Jó későn keltünk, tettünk egy sétát a környéken, megreggeliztünk egy cukrászdában, aztán átcuccoltunk a másik szállodába. Még nem volt kész a szoba, ezért elmentünk megnézni a fotószervízt, de túl drágán csinálták volna meg. A szoba meg igazán egy cella volt, az ágy mellett kb 70 cm maradt, de mindegy, nem táncolni kellett. Utána elmentük az elnöki palotába megnézni a Diego Riviera freskókat, utána egy nagy parkon keresztül elsétáltunk a Franz Mayer múzeumba.
Ez egy régi kórházépületben, érdekes alkalmazott művészet kiállítás volt. Megint csak nagyon szép belső udvarral, ahol jót kávéztunk.
 Innen átmentünk a Zona Rosa-ba, ez egy olyan városrész ami tele van éttermekkel. Elég drága helyek voltak, végül is csak söröztünk egy bárban, aztán itt a szállodával szemben ettünk két szendvicset.
Jan. 31. Kávézás után kimentünk az állatkertbe. Állítólag egy pár éve újították föl, egész jól sikerült. A legérdekesebbek a mexikói kopasz kutyák voltak, meg a jegesmedvék, mert alulról lehetett látni ahogy játszanak a vízben. Jó nagy helyük van az állatoknak, csak így egy csomót egyáltalán nem lehetett látni, mert elbújt, meg sok helyen üvegfal volt és nem rács, amiben inkább magadat láttad és nem azt ami mögötte van.
Az állatkertből átsétáltunk az Antropológiai Múzeumba. A múzeum előtt pont akkor másztak föl az indiánok az oszlopra, amiről a derekukra kötött kötélen, fejjel lefelé lógva, körbe forogva tekerednek le. 4 indián jön le lógva, a ötödik meg fönt az oszlop tetején ülve dobol meg furulyázik. Bent a múzeumban derült ki, hogy milyen lett volna az eredeti, ott csak 13-szor fordultak körbe, mert az egésznek fontos vallási jelentősége van. Itt egy baromi magas fém oszlopról jöttek le és sokkal többször forogtak körbe, gondolom mert így jó sokáig tart a látvány a turisták miatt.
A múzeum az lenyűgöző volt, én azt hittem, hogy engem ez nem érdekel olyan nagyon, de kénytelen voltam mindent tüzetesen végignézni, mert annyira érdekes volt, az emberré válástól kezdve, a régebbi kultúrákon keresztül minden. Ez annyira tartalmas nap volt, hogy
úgy éreztük, hogy megérdemlünk egy rendes vacsorát, ezért megint elgyalogoltunk a Zona Rosába, és szokásunkhoz híven megint több mint egy fél órát töltöttünk azzal, hogy eldöntsük, hogy hol együnk.
Feb. 1. Reggel elindultunk csónakázni,
de útközben nem találtunk kávézós helyet, így jól ráfáztunk. A metró végállomásától, még valami villamosfélével kellett menni annak a végállomásához, aztán még egy kis gyaloglás a csatornákig. Ott persze rögtön ránkugrott egy ember aki 300-ért akart minket megcsónakáztatni, de lealkudtuk 220-ra, de szerintem még ez is a duplája volt a rendes árnak. A TV-ben láttunk erről egy filmet, ott sokkal érdekesebbnek tűnt. Volt egy csomó földíszített ladik, a kisebbeken főztek, meg zenekarok jöttek, a nagyobbakon vitték a turistákat, de azok főleg helyiek volta. Ők szemmel láthatóan igen jól mulattak. Kikötöttünk egy piacnál, ahol rohanva ettünk egy szendvicset, aztán visszahajóztunk. Utána kitaláltuk, hogy elmegyünk a San Angel negyedbe. Ez nem volt annyira egyszerű, de végül is megtaláltuk. !-kor végre beültünk egy elég jó helyre, minden féle művésznek kinéző emberek ültek körülöttünk, és végre kávéztunk. Utána még sétáltunk egy kicsit. Ez a hely régebben olyan Szentendre szerű külön város lehetett, de mára már összenőtt Mexicovárossal. Vacsoráztunk, majd elmenünk a Nemzeti Lottózóba és megnéztük a nyilvános lottósorsolást. Mondjuk ez 5 percig volt érdekes, de mi hősiesen végigültük az egész órát. A végére nagyjából rájöttünk, hogy mi lehet a szisztéma, mert tök más mint a mienk. Nem ot számot húznak, hanem több ezret. Amikor visszaértünk a szállodához, beültünk a közvetlenül mellette lévő kávézóba….és egy csomó mindent megértettünk.
Ez egy 24 órán keresztül nyitvatartó olcsó és jó hely. Reggelente ezért nem fértünk be és egész éjszaka ezért van akkora nyüzsgés az ablakunk alatt. Tegnap pl arra ébredtem, hogy hajnali háromkor az itt álló rendőrautóból hangosbemondón rászóltak az üvegekkel focizó gyerekekre. Én meg majdnem infarktust kaptam, úgy megijedtem.
Feb. 2. Ma megpróbáltunk korábban fölkelni. 8-kor már a kávézóban ültünk, aztán elmetróztunk a Terminál Norte-re és kibuszoztunk TEOTIHUACAN-ba. Ez a piramis tényleg lenyűgöző látvány volt. Itt is volt egy nagyon jó múzeum egy makettel az egész városról, tényleg érdekes volt. A nap piramisra föl is másztunk és egy jó félórát üldögéltünk a tetején.
Délután visszamentünk a városba, megnéztük a csempés házat, aztán csak tengtünk-lengtünk.
Feb. 3. Reggeliztünk a Populárba,
aztán kimetróztunk a COYOACAN negyedbe. Ez is különálló városka volt régen, nagyon jól néz ki. Vasárnaponként az egész egy nagy piac, mindenféle kézműves dolgokat árulnak. Egész délelőtt itt mászkáltunk, meg a parkban üldögéltünk. Délután átmetróztunk az arénához a bikaviadalra. Nem volt egyszerű megtalálni, mert a metrónál nem látszott, de aztán a tömeg vonulásából egyértelmű lett. Arra is rájöttem, hogy milyen jegyet kell venni, 35 peso volt az árnyékos oldalra. Az aréna olyan volt belülről, mint egy hatalmas csésze. Állítólag a világon a legnagyobbak közé tartozik. Már elkezdődött az első menet. Hát én nem bírtam visszatartani a bőgést. Annyira szánalmas volt az az állat, teljesen kikészülve, lógó nyelvvel azt sem tudta, hogy mi történik vele. Először csak vadítják, körbe, körbe rózsaszín leplekkel, aztán bejön két lovas, hosszú dárdákkal, akik megdöfik. Akkor már vérzik is, aztán a lovasok kimennek. Utána beledöfnek még egy pár kisebb botos, azok benne is maradnak, aztán jön a torreádor, aki piros lepellel hecceli még egy darabig.
16 perce van arra, hogy a végén egy karddal szemből ledöfje. Borzalmas az egész. Összesen 8 bikát végeztek ki. Először volt két béna torreádor, de a harmadik meg a negyedik az jó volt, igaz a harmadik bika is sokkal harciasabb volt mint a többi.. A tömeg teljesen beindult. Amikor a torreádor tényleg jól csinálta, akkor a tömeg ütemesen ordította, hogy ollé, ahogy a bika kerülgette a faszit. Aztán ütemesen ordították, hogy torréro, torréro, aztán mindenki kalapokat dobált be. Amikor végül a jó torreádor ledöfte a harcias bikát, azt nem csak simán kihúzták, hanem körbe húzták az arénába és a tömeg megtapsolta, a torreádornak meg mindenfélét, kalapokat, kabátokat, párnákat bedobáltak. Ő meg körbement, és a tömeg örjöngése közben a segítői a bedobált cuccokat visszadobálták. A legvégén a két jó torreádort a nyakukban vitték ki, a két másik béna meg csak úgy elkullogott.
Ezek az emberek szerintem minden vasárnap itt vannak, voltak fiatal nők egyedül a csecsemőjükkel. Hihetetlen, én mégegyszer nem lennék rá képes, hogy megnézzem.
Feb. 4. Még tegnap este kiderült,
hogy nem lehet otthagyni a cuccot a szállodában. Úgyhogy reggeliztünk, aztán összepakoltunk és kimentünk a buszpályaudvarra. Még majdnem a szálló előtt rámüvölt valaki az utcán, hogy Kaatii, hát az AF-es Zsolt volt a reptérről. Tiszta őrület, hogy egy 20 milliós városban a világ másik felén csak úgy véletlenül találkozunk. A buszpályaudvaron az egyik zsákot beraktuk a megörzőbe és egy szuper bussszal (még kaját is adtak) elmentünk PUEBLO-ba. Ott nagy nehezen egy kis helyi busszal bementünk a is a belvárosba. Nagyon jól néz ki a belső rész. Nagyon sok ház van még a spanyolok idejéből és majdnem mindegyik téglával vagy színes csempével van borítva. Pueblo amúgy a csempegyártásról meg a cserépedényeiről híres. Hát nem mondom ekég jók, de iszonyú drágák. Egy csempe 30-40 peso, az edények meg nem olyan nagyon nagy számok.
Itt is voltunk egy elég jó múzeumban és itt is gyönyörű volt a belső udvar.
Utána beültünk kávézni, aztán egy internet caféból küldtem levelet a reptérre, hogy foglaljanak át. Utána még sétáltunk egy kicsit, de tök hideg lett. Ettünk valamit, aztán kértünk reggel 6-ra ébresztést és lefeküdtünk.
Feb. 5. 7-re már kint voltunk a buszpályaudvaron.
Meg lehetett fagyni. Megvettük a jegyeket, aztán fagyoskodtunk 8-ig, mire végre elindult a busz. 5és fél órát buszoztunk gyönyörű tájakon keresztül TAXCO-ba. Teljesen másmilyennek képzeltük a várost. Itt régen ezüstbányák voltak, amik már rég kimerültek, de a városban még mindig minden az ezüst körül forog. Az egész város egy meredek hegyoldalra épült. Állítólag itt mindent csak a régi koloniál stílusban lehet építeni, mert meg akarják őrizni a város egységét. Hát nem tudom, ez azért annyira nem sikerült nekik. Jó a főtér, meg a környéke az tényleg jó, de ahogy egy sikátorral kijjebb mész, már minden tiszta szemét és egymás hegyére, hátára épültek a házak. A szálloda az elég jó lett volna, mert a tetőn volt a szoba, hatalmas terasszal, de a fürdő az borzalmas volt és úgy általánosan le volt pusztulva az egész. Egész délután mászkáltunk meg fényképeztünk. A piacon vettünk 2kg zöld citromot meg két kalapot. Azt hittem, hogy tök jó ezüst dolgokat fogok majd venni, de szinte semmi sem tetszett annyira. Egy két dolog lett volna, azték motívumokkal, de azok meg túl nagyok voltak és ebből kifolyólag nagyon drágák is.
Feb. 6. Reggel megpróbáltam fürödni, mert úgy tűnt, hogy folyik a melegvíz. Ez nem volt egyszerű, mert a zuhany az eldugult WC fölött volt, igen érdekes volt hátraívelve úgy zuhanyozni, hogy közben ne érj hozzá a WC-hez. Rájöttünk, hogy már nincs kedvünk semmihez. Legyalogoltunk a buszmegállóhoz. Megvettük a jegyeket, aztán egy szimpatikus helyen kajáltunk, meg ücsörögtünk amíg jött a busz.. Az Apádra Ütök ment a buszon, szerencsére angolul, úgyhogy hamar eltelt az a 2 és fél óra. Egy másik buszpályaudvarra érkeztünk, mint ahol a cuccot hagytuk. Átmetróztunk oda, kivettük a másik zsákot, aztán kimetróztunk a reptérre. Jó sokat kellet várni amíg kinyitott a check-in, viszont így a foglalásos jegyünkel arany életünk volt. Rögtön az elején fölvetettük magunkat és bementünk a lounge-ba. Ott jöttem, rá, hogy annyira furcsa volt, hogy nem kellett kuncsorogni, hogy teljesen elfelejtettem, hogy választhatnék helyet is. Na mindegy. A Cimbó whiskey-zett én meg Baileys –t iszogattam, amíg elkezdődött a beszállítás. A helyünk végül is teljesen jó volt. Valószínű életünkben először és utoljára is fönt pöffeszkedtünk a púpban.