Showing posts with label Thaiföld. Show all posts
Showing posts with label Thaiföld. Show all posts

2008/09/01

Thaiföld-Malajzia 1993

..vagy totál kezdőként a világban..
az akkor írt napló kicsit lerövidítve, képek papírról szkennelve

Több kép itt




Márc. 11. 16.20 BKK érkezés. Taxival mentünk a City Inn-hez (800B) amit még itthonról az Andiékkal lefoglaltunk. Ők már ott voltak. Fantasztikus volt, ott BKK közepén találkozni. Lepakoltunk és lementünk a bárba inni egyet, valamit fönnfelejtettem a szobában, amikor beléptem a csótik szétrebbentek a wellcome gyümölcstál maradékáról.
Márc. 12. Átmentünk egy másik szállodába, hogy kocsit béreljünk, de hitelkártya kellett volna. A fiúk elmentek kocsit szerezni, ami kártya nélkül nem volt egyszerű. Végül is béreltünk egy Toyota Corollát 18000 B-ért egy hétre kártya nélkül, de két útlevelet ott kellett hagyni.
11 körül elindultunk. Azt hittük, hogy majd a benzinkútnál veszünk térképet, de persze nem volt, így kénytelenek voltunk a Kubassek féle tenyérnyi magyar nyelvű útikönyvben lévő skiccelt térkép alapján navigálni. A táblák csak thai írásjelekkel voltak így 
 nem volt egyszerű a dolog. Csak később jöttünk rá, hogy micsoda kerülőket tettünk, mert követtük az 1. főutat, ami kiderült, hogy nem is főút.































Nagy nehezen vettünk egy thai nyelvű térképet és eljutottunk LOP BURI-ba. Kb. egyórás keresgélés után megtaláltuk a majmos templomot. Szebi kezéből a majmok rögtön kikapták a banánt. Láttunk még egy pár romot majd találtunk egy gyönyörű parkot, ami egy múzeum kertje volt, de már éppen zárt. Még éppen hogy el tudtunk menni WC-re. Itt ért az első csapás. Itt is guggolós WC-k vannak, sőt a WC mellett van egy kis csempézett medence, ahonnan egy kis műanyag tálkával kell vizet meríteni és le kell önteni magad után. Később kiderült, hogy ez a jobb szállodák kivételével egész Thaiföldön általános.
6 körül továbbindultunk. Nagyon hamar besötétedett. Iszonyú szar volt az út,
Találtunk egy fölkarácsonyfaégőzött jó kis családi éttermet, ahol végül is az Andival bementünk a konyhába és lerajzoltuk, elbáboztuk, hogy mit akarunk enni. Finom volt a kaja és nagyon kedvesek voltak.
9 óra körül értünk NAKHON SAWAN-ba. Az első szállodába be se akartunk menni, mert olyan jól nézett ki, de aztán kiderült, hogy csak 350B.
Márc. 13. Reggel eszméletlen madárhangokra ébredtünk. Kiderült, hogy pont az ablakunk alatt van a madárház. Tisztára, mint a dzsungelben. A könyv szerint nem messze a várostól van egy tó, ami tele van krokodillal és népszerű kirándulóhely. Hát ezt másfél órán keresztül kerestük. Közben fölmentünk egy kolostorhoz, meg láttunk egy kb. 8 méteres istennőt. Elegünk lett a keresésből és továbbmentünk, 2 körül értünk TAK-ba. Ez volt az egyetlen pont a térképen, amit biztosra be tudtunk azonosítani, mert csak három betűs volt. Volt olyan is, hogy megálltunk az útjelző tábla előtt és négyen vitatkoztunk rajta, hogy a térkép szerint hol vagyunk, annyira beazonosíthatatlan volt számunkra ez a kacskaringós thai írás. Vettünk olyan kis pálcikára tűzött gombóckákat aztán kimentünk a LANSANG Nemzeti parkba.

Megnéztük a vízesést, de más látni való ott nem is volt. Továbbmentünk egy
kicsit NY felé és ott találtunk egy másik parkot, ahol volt egy hatalmas fa. Ki volt írva egy táblára, hogy csak 450m. Nem nagyon tudtuk eldönteni, hogy ezt vízszintesen vagy függőlegesen kell érteni, ugyanis a fa lent volt egy mély völgyben. Ez az ösvény mér tényleg olyan volt, mint ahogy a dzsungelt elképzeli az ember. Fölfelé én majdnem meghaltam. Utána kicsit továbbmentünk a burmai határ felé és találtunk az út mellett egy piacot. Itt aztán nem volt turista rajtunk kívül csak egy csomó hegyi törzslakó. Volt egy baromi aranyos duci csecsemő, akit megengedték, hogy lefényképezzek.





























 Innen visszamentünk TAK-ba. Találtunk egy szállodát 120B-ért, ami iszonyú volt. Elmentünk vacsorázni, de minden elég hamar bezárt, úgyhogy visszamentünk a szállodába kártyázni.
Rendkívül fejlett periférikus látásommal rögtön észrevettem az óriáscsótit amint előjött a hátam mögül. Nekünk az Andival ennyi elég is volt a rettegéshez. Égő neonnal aludtunk, a ventilátor nyikorgott és a falról csöpögött a víz. Nekem minden csöpp úgy tűnt mintha egy bogár neszezne. Ráadásul hajnalban elindult az élet, az ablakunk alatt elkezdtek dolgozni egy kovácsműhelyben.
Márc. 14. A zaj miatt jó korán fölébredtünk, ittunk egy kávét és továbbindultunk.
LAMPANG-ban ettünk egy spring roll-t, majd elindultunk, hogy megkeressük a
DOI KAN
N TAN Nemzeti Parkot, de előbb megláttunk egy elefánt tréning centert. Még pont láttuk a show végét, ahogy az elefántok arrébraktak egy fát, de nem volt semmi igazán érdekes. Viszont valamelyikünk észrevette, hogy a parkoló mögött, ahol az elefántszelídítők is élnek van egy kiselefánt. 



Hát az eszméletlenül aranyos volt. 30 kilósan született és most egy hónapos létére már 80 kilós lett a napi 10 l anyatejnek köszönhetően. Állítólag olyan, mint az ember, mindent az anyjától tanul. Folyton kimászott a karámból, alig bírtuk visszatartani, még a lábamra is rálépett. Végül is nem vártuk meg a fürdetését, hanem továbbmentünk, mert meg kellet keresni a nemzeti parkot. 




Nem vettük észre a táblát és továbbmentünk, de onnan is volt egy bekötőút.
Már majdnem lemondtunk az egészről, amikor a semmi közepén fehér motorosok jöttek szembe. Ettől új erőre kaptunk. Végül is nagyon megérte. Kiderült, hogy lehet ott aludni is. A bejáratnál egy pasi fölpattant egy robogóra és mutatta az utat a vendégházig, ami egy gyönyörűséges bungaló volt egy hegy tetején, hatalmas terasszal, ami kinyúlt a völgy fölé és be lehetett látni az egész környéket.



 Megkérdeztük emberünket, hogy hol lehetne valamit enni. Erre előhúzott egy étlapot a zsebéből, így 6-ra rendeltünk vacsorát és addig elmentünk kirándulni. Este robogóval hozták a kaját. Majd a teraszon a fejünk fölött a falon félméteres gekkókkal hallgattuk az állatok neszezését meg néha üvöltözését és néztük a távolban ahogy égetik az erdőt. 9-kor gondolom kikapcsolták az aggregátort, úgyhogy vaksötétben tapogatóztunk be a szobánkba.
Márc. 15. Emberünk még este hozott Nescafét, úgyhogy főztünk magunknak kávét aztán elindultunk CHIANG MAI-ba. Szörnyű egy hely! Tele van fehér turistával, iszonyú a hőség és a forgalom, úgyhogy gyorsan továbbmentünk a DOI INTHANON Nemzeti Parkba. Volt egy vízesés rögtön a bejáratnál, aztán egy másik a VARCHIRATHARIM az eszméletlen volt. Pont ott volt egy csoport bonc, remélem jók lettek a fényképek. Megtaláltuk a visitor center-t, kivettünk egy bungalót, aztán felmentünk a csúcsra.. Nem sokkal a csúcs előtt volt két hatalmas ronda templom egymással szemben. A csúcson meg valami radarállomás, tehát ott nézelődni meg fényképezni nem lehetett. Viszont volt egy kis mélyedés rododendron bokrokkal, meg a fákon orchideákkal. Mire visszaértünk az étterem már bezárt (vagy kis sem nyitott, mert nincs szezon), de a helyi közértben csináltak nekünk valami rántottafélét, meg vettünk rágcsálnivalót aztán egész este kártyáztunk.
Márc. 16. Hajnalban keltünk, hogy megnézzünk egy másik vízesést. Láttunk egy csomó törzslakót, ahogy mentek dolgozni az eperföldekre. Állítólag ezeket a nomád vándor törzseket 30-40 évvel ezelőtt telepítették le itt, mert azelőtt égetéses vándor földművelő életmódot folytattak, hogy ne égessék le az egész parkot. Megtanították őket epret meg virágot termeszteni, ami jövedelmező és meg lehet élni belőle. Elég furcsák voltak az eperföldek a banánfák alatt.
Meg akartuk nézni Thaiföld Grand canyonját, ezért tettünk egy iszonyú nagy kört a hegyeken keresztül. Pont filmet forgattak egy függőhídon a kanyon fölött, ami nem volt valami nagy durranás. 




Chaing Mai-t ki akartuk kerülni, ami jó sok kanyargós hegyi utat jelentett. Az Andi teljesen ki volt készülve. Láttuk, ahogy a dolgozó elefántokat fürdették az út mellett.
Utána megnéztünk egy orchidea farmot. Elképesztők voltak a virágok! Volt egy kis műhely, ahol a virágokat belerakták valami galvanizálóba és arany ékszereket csináltak belőlük. Volt ott egy lepkefarm is, ahol alig volt lepke, viszont báb az töménytelen. Meg egy terráriumban egy csomó skorpió. Innen továbbmentünk FANG-ba, mert a könyv szerint Fang a Kuomintang hadseregből átszökött kínaiak fő helye és a kábítószer-kereskedelem egyik központja. Túl sok érdekeset nem láttunk csak egy kaotikus kisvárost. Elég nehezen találtuk meg az utat CHIANG RAI felé, illetve csak amikor már odaértünk akkor nyugodtunk meg, hogy jó felé jöttünk. Ugyanis egy földútra mutattak azok akiket megkérdeztünk és mi el is indultunk rajta. Igaz úgy tűnt, hogy ez egy rendes út lesz csak még nincs kész, viszont órákig tartott és közben ránk is sötétedett. Hihetetlen helyeken jártunk. Láttunk egy csomó cölöpökön álló törzsi falut, de fényképezni nem nagyon lehetett, mert az emberek puskákkal jártak. Mondjuk az ópiumtermesztés szívében jártunk. 8 óra körül végül is megérkeztünk CHAING RAI-ba.





Márc. 17. Megint korán keltünk, hogy keressünk egy hegyi törzsi piacot. Találtunk is egyet. Persze jó kis turista hely volt, csak szerencsére még korán volt, így a buszos tömegek még nem érkeztek meg. 




Vettünk egy Lashu fejdíszt, egy hangszert, egy szipkát meg egy kis mérleget. Az Andiék vettek két nagy marionett bábut, csak hát ők innen mennek haza mi meg tovább. A piac után mégiscsak fölmentünk az Arany Háromszögbe. Hát az is igen populáris hely volt! Megnéztük az Ópium Múzeumot aztán elindultunk lefelé. A Cimbó egyszer úgy bedühödött, hogy az Andival nem akartuk a rizsföldön dolgozó paraszttól megkérdezni, hogy merre kell menni, hogy kiszállt, hogy csináljunk amit akarunk, neki elege van, hogy mindent csak ő csinál (vezeti az autót). Erre én átültem, és én vezettem tovább. Először nagyon be voltam tojva, én is folyton az ablaktörlőt indítottam be indexelés helyett, de hamar belejöttem. Persze az első megállás után visszavette, de így is vezettem több mint 100 km-t. 
Este 8 körül értünk SHUKOTAI-ba.
Márc. 18. Ettünk egy amerikai reggelit a szállodában (már kezdett egy kicsit elegünk lenni a thai konyhából), aztán kimentünk az emlékparkba. 





A Shukotai királyság fővárosának a romjai voltak ott. Elég jó hely, de egy pár rom után már mindegyik ugyan olyan, és a hőség iszonyú volt. Innen PITSANULOK érintésével továbbmentünk AYUTTAYA-ba.
Ez nagyon jó hely volt. Ott a rendes városban elszórva vannak a romok. Valami templom bezárt pont az orrunk előtt, úgyhogy gyorsan kirohantunk a király nyári rezidenciájához, de már oda sem engedtek be. Nagyon viccesek voltak a folyóparton a motorizált boncok a fűkaszával.



 Nem volt mit tenni továbbindultunk BKK felé. Azt terveztük, hogy még a városon kívül alszunk valahol, és reggel korán megkeressük az úszó piacot, majd a buszpályaudvaron lepakolunk, és utána visszük vissza a kocsit. Hát ez nem jött össze. Persze nem találtunk szállodát, ráadásul letértünk az egyenes útról, úgyhogy kb. 3 órás őrület árán bekeveredtünk a belvárosba. Megláttuk az első hotel feliratot és rögtön megálltunk. Kicsit furcsa volt a hely, de azt mondtuk, hogy jó lesz. Később derült ki, hogy ez olyan egyórás dugós szálloda. (azért mutogatta a pasi az óráját, hogy a kialkudott ár reggelig szól). Iszonyatos hely volt! Elmentünk vacsorázni és utána csak húztuk az időt, hogy minél kevesebbet kelljen a szállodában tölteni. Igaz, hogy az étteremben meg egy patkány futkosott a fejünk fölött lévő csövön. Az ágy a szoba közepén volt és a szembe lévő két falon óriási tükrök. A csótik miatt nem oltottuk le a neont, a légkondinak olyan hangja volt, hogy a végén inkább kikapcsoltuk. Én kb. öt perceket aludtam, viszont minden mozdulatnál körben láttam magam szenvedni a tükörben.
Márc. 19. Hajnalban fölkeltünk és megpróbáltuk megkeresni az úszó piacot, de nem sikerült, viszont a buszpályaudvart nagy nehezen igen. Eszméletlen volt, hogy a királyi palota előtti parkban reggel 6-kor olyan élet volt, mint máshol délután. Nem csak kocogók meg reggeli tornázók, hanem heverésző, újságot olvasó emberek tömkelege. Az Andiékat a cuccokkal otthagytuk a buszpályaudvaron és visszavittük az autót aztán tuk-tukkal visszamentünk a pályaudvarra. Az 1 órás busszal lementünk PRAN BURI-ba. Közben érintettük HUA-HIN-t, ami az Andiék szerint jó hely, de nekünk olyannak tűnt mint Siófok, ráadásul majdnem mindenki leszállt a buszról. Ezen majdnem összevesztünk, de továbbmentünk az eredeti terv szerint.
Hát Pranburiban egy kicsit elbizonytalanodtam, amikor senki sem tudott angolul és a SAM PRAYA beach-et senki sem értette. Végre, amikor valakinek megmutattam az útikönyvből a kis térképet, az rájött, hogy a KAO SAM ROI YOT Nemzeti Parkba akarunk menni. (ezt a könyv nem említette) Mutattuk neki, hogy mi ott is akarunk aludni, erre nem túl meggyőzően mutatta, hogy lehet, és kerített egy embert, aki 250b-ért odavisz. Fölcuccoltunk a nyitott Toyota teherautóra hátulra és a pasi elkezdett száguldani. Elég morbid volt az egész, ahogy ott száguldunk késő délután és magunk sem tudjuk, hogy hová. Végül is gyönyörűséges hegyek közé értünk és tényleg volt egy nemzeti park bejárat, mert fizetnünk kellett. Aztán az ember száguldott tovább, később már földúton, ahol volt egy csomó sólepárló hely, tehát tudtuk, hogy a tenger nem lehet messze, de mi egyre nagyobb hegyek között kanyarogtunk. Egyszer csak megállt egy kis bolt előtt, ahol angolul is ki volt írva, hogy a barlanghoz csónakbérlés itt. Erre eléggé lázba jöttünk, csak az volt zavaró, hogy kezdett sötétedni, és a pasas miután kifizettük elszáguldott. Egy nagyon kedves mosolygó nő beterelt minket egy kunyhóba, aminek a másik fele cölöpökön kilógott a folyó fölé ahol állt egy csónak. Mutogatták, hogy oda másszunk bele.



 Hát gondoltuk, hogy nekünk már mindegy, lemásztunk és a zsákokat is leadogattuk, végül lemászott egy fogatlan öregember is és elindultunk a folyón. Körbe a halászfalucska többi házából az összes gyerek kint állt és integetett.






 A folyó két oldalán mangrove mocsár volt, aztán egy nagy sziklánál a folyó kikanyarodott és belefolyt a tengerbe. És mi nyílegyenesen elindultunk a nyílt tenger felé.
Később kiderült, hogy csak egy sziklás részt kerültünk ki és nagyjából párhuzamosan mentünk a parttal. Egyszer csak a távolban megláttunk egy pálmafás homokos partszakasz és kiderült, hogy az a mi helyünk. Tiszta kék lagúna-típusú paradicsom. Ahogy a csónak orra megfeneklett a sekély vízben az öreg mutogatta, hogy szálljunk ki, kifizettük és elhúzott. Mi meg ott álltunk a már majdnem tök sötétben, hátizsákkal a hátunkon, föltűrt nadrággal a vízben és röhögtünk. Aztán elindultunk a pislákoló fények után a fák közé. Kiderült, hogy van ott egy étterem meg egy pár bungaló. Megvacsoráztunk de még mindig nem tértünk magunkhoz.





Márc. 20-21.
Döglés, kártyázás. Rájöttünk, hogy miért van itt egy ekkora étterem. Délelőtt általában jön egy csoport csónakokkal. Az étteremben lepakolnak, isznak majd a fittek fölmennek a barlanghoz, a kevésbé fittek nyugágyat bérelnek és döglenek. Dél körül visszaérnek kitikkadva a barlangtól, megint isznak, esetleg esznek, majd kora délután elhajóznak, és megint nyugi van. Mi mivel hosszabb ideig vagyunk itt, már szinte családtagnak számítunk és majdnem ingyen kaptuk a székeket, sőt még egy kis asztalt is a kártyázáshoz.




Márc. 22. Rajtunk kívül van még egy német pár, aki itt van huzamosabb ideig. Megbeszéltük a helyiekkel, hogy közösen bérelünk egy csónakot és kimegyünk megnézni a halászhajókat, meg körbevisznek a szigetek körül. Mivel nem tudtuk előre, hogy ilyen eldugott helyre fogunk menni, semmiféle napkrémünk nem volt, ezért hosszúujjast meg hosszúnadrágot vettünk, hogy el ne égjünk. Persze fölösleges volt, mert jött egy vihar. Egy kis majmos szigeten kikötöttünk és megvártuk, amíg elvonul.




Márc. 23. Az egész napos döglés után sötétedés előtt mi is fölmentünk a barlanghoz. Persze egy kicsit későn, a végén ránk sötétedett, már alig láttuk az utat lefelé. Ráadásul fönt találkoztunk egy pár helyi emberrel, akik csak annyit mondtak, hogy „big snake”, úgyhogy mi az Andival nem is mentünk le teljesen.




 









 













Márc. 24. Döglés, kártyázás. Mi az Andival észrevettük, hogy hoztak egy kenyeret (olyan szeletelt toast-ot), rögtön megvettük az egészet, meg egy üveg lekvárt és egész nap lekváros kenyeret ettünk. Már nagyon kezd elegünk lenni a thai kajából, Itt az étlapon van kb. 40 féle kaja, de az igazából kb. 10, és azok is elég hasonlók. Mindez reggel, délben, este. Elég unalmas, és ez már a második hét. A fiúk megint fölmentek a barlanghoz. Este összepakoltunk.

Márc. 25. Reggel 8-kor jött értünk
a csónak. Valami ünnep lehetett, mert reggel az egész személyzet sorba állt, a fele egyenruhában, és fölhúzták a zászlót és szólt a himnusz. 




A csónakból most a reggeli fényben csináltam egy csomó képet a halászfaluról.
Utána a nyitott teherautón tiszta por lettünk. Pran Buriban pont indult az Andiék busza vissza BKK-ba, nem volt idő búcsúzkodni. Egy-egy hello aztán elindultunk ellenkező irányba. Nekünk is volt egy busz PRACHUP KIRI KHAN-ba, aztán onnan CHUMPON-ba.
Ott egy kicsit szétnéztünk, aztán egy motoros taxival (eléggé be voltam tojva a motoron, hátamon a hátizsákkal, ahogy cikázott az autók között) kimentünk a pályaudvarra.
Nagyon fájt e fejem, úgyhogy ott ücsörögtünk éjfélig, amíg jött a vonat. Hihetetlen volt az egész. Folyton jöttek szakadtnál szakadtabb tömött vonatok, és árusok rohangásztak mindenfelé. A mienk késett egy órát és ugyan olyan szakadt volt, mint a többi. Kiderült, hogy csak egy másodosztályú kocsi van az egész vonaton, a többi mind hálókocsi, és persze nem volt ülőhely. Rögtön láttam egy kapitális csótányt a földön, tehát a leülés sem jöhetett szóba.
Végül is nekem lett egy helyem, de a Cimbó állt. Az összes ablak le volt húzva plusz a plafonon ventillátorok forogtak, a fejem meg hasogatott. Magamra tekertem a törölközőmet és lassan elkezdtek folyni a könnyeim, annyira lehangoló volt az előttünk álló 12 óra.
Márc. 26. Reggel 9 körül értünk a határra, alapos vámvizsgálat után átsétáltunk, és szerencsére a maláj vonat már szuper volt. 12 körül értünk BUTTERWORTH-ba. Nem számoltunk az 1 óra időeltolódással, az IPOH-i vonat pont elment az orrunk előtt, de végül találtunk egy buszt.
Estére értünk oda, elég szép helyeken ment a busz. Találtunk egy jó kis szállodát, megfürödtünk és elmentünk vacsorázni. Itt végre volt egy kis változatosság, mert nagyon sok az indiai. Jó kis lepényeket ettünk valami szósszal egy indiai helyen.
Márc. 27. Jó későn keltünk.
Lett volna egy taxi 12MYR-ért CAMERON HIGHLANDS-ra, de azt hittük, hogy át akar vágni, mert annyira erősködött, és végül is nem mentünk. Hát ez nagy hiba volt. Így taxival (4MYR) kimentünk a buszpályaudvarra, majd egy szakadt zsúfolt busszal KAMPAR-ba (4.40), majd onnan egy másik még szakadtabbal TAPAH-ba (2.40), majd egy harmadik szintén nagyon szakadttal Cameron Highlands-ra (7). Viszont fönt kellemesen hűvös volt. A youth hostelban nem volt hely, de volt mellet egy vadiúj hely ugyanannyiért, ahol mi voltunk egyedül. Itt mindenki kártyázik. Este mi is.

Márc. 28. Korán keltünk, mert el akartunk gyalogolni a 10 km-re lévő BOH teaültetvényre, ahol 11-12-ig volt körbevezetés. Először kb. 3 km igazi dzsungeltúra volt, utána átgyalogoltunk egy zöldségültetvényen, ahol egy nagyon kedves tamil megkínált epres joghurttal. Körülöttünk meg fekete-fehér Milka tehenek mindenhol, tisztára mint az Alpokban. Utána egy rendes autóúton mentünk az ültetvényig, gyönyörűen rendben tartott zöldségeskertek között, végig fölfelé. A teaültetvény egyszerűen gyönyörű! Mintha zöld bársony lenne mindenhol. 



A gyárnál volt egy kis bemutatóterem, a gyár történetéről, aztán körbevezettek. Büszkék voltak rá, hogy ők már mindent géppel csinálnak, kivéve a csomagolást, és ami lehet az mind automatizált. A csomagolóban viszont szinte csak gyerekek dolgoztak. Eléggé rabszolgaságnak tűnt, nem is értettük, hogy ezt hogy merik külföldieknek mutogatni. A végén vettünk két doboz teát és visszagyalogoltunk. Az úton láttunk egy agyonvert kobrát, ami még nem volt ott, amikor jöttünk fölfelé.
Este megint indiait vacsoráztunk, sőt a végén valami utcai árustól vettem ghi-s palacsintát, amitől teljesen elrontottam a gyomrom. Már éjszaka hánytam, majd utána még két napig.
Márc. 29. Egyikünk sem aludt túl sokat. Én teljesen rosszul voltam a gyomorrontástól, a Cimbó lábát meg föltörte a cipő, úgyhogy a tömött busz a kanyargós úton szóba sem jöhetett.
Végül is taxival mentünk le Tapah-ba, de kétszer meg kellett állítani, mert az a 3 korty tea amivel bevettem a bélfertőtlenítőt az két adagban kijött.
A LUMUT-i buszra már nem volt jegy, de aztán mégis lett, majd mégsem jött a busz Végül több óra agónia után föltereltek mindenkit az Ipoh-i buszra és ott szálltunk át Lumut felé. Két svéd lánnyal még fönt megismerkedtünk és együtt mentünk végig. Lumut-ból komppal átmentünk a PANGKOR nevű szigetre, a JOE FISHERMAN VILLAGE nevű kemping-youth hostel szerűségbe. Ezt még fönt CH-en néztem ki a hostelban, volt egy füzet, amibe mindenki beírkált és ezt a helyet nagyon sokan dicsérték. Tényleg szuper volt! Amikor megérkeztünk én már lázas is voltam. Volt ott egy fehér ember, megkérdeztem tőle, hogy kaphatnék-e egy teát. Elment és hozott egyet, majd amikor fizetni akartam kiderült, hogy ő is egy vendég, és itt különben sem így mennek a dolgok. Nemsokára megjött Joe, aki szerintem fél maláj fél kínai lehetett egy kis európai beütéssel, és beírt minket egy bazi nagy könyvbe, adott egy kisebbfajta sátor nagyságú lábakon álló (a kígyók miatt) bungalót, és azt mondta, hogy érezzük otthon magunkat, ha valami kell csak vegyük ki a frigóból, vagy csináljuk meg magunknak a konyhában, aztán írjuk be magunkhoz a könyvbe. Ő minden este főz egy közös egységáras vacsorát, ami után a vendégek közösen találják ki, hogy mi legyen a másnapi. Csak a végén, amikor elmegyünk kell fizetni. Aznap este sült krumpli volt valami hússal. Én lassan három hete vágyom krumplira, de most kértem egy kis üres pirítóst. Azt ígérte, hogy félrerak nekem egy pár szemet, és másnap megcsinálja, ha már jobban leszek.
Márc. 30. Délelőtt döglés, fürdés a paradicsomi parton, majd délután egy csomóan elmentünk egy esküvőre. Nem nagyon értettük, hogy miért hívtak meg és etettek, meg itattak minket, valószínű, hogy ez vagy szerencsét hoz nekik, vagy valahogy magasabb rendű az, aki külföldieket is meghív. Kérdeztük előtte Joe-tól hogy mit illik vinni ajándékba, mert azt rögtön tisztázták, hogy ez nem egy fizetős turista látványosság. Joe azt mondta, hogy lehetőleg olyan apróságot, ami a saját országunkból van. Pl. ha van nálunk, akkor valami kis értékű, de szép papírpénzt. Mi adtunk egy ötvenest meg egy százast.
Este Joe faszénen sütött krumplit, virsli, shrimp-et, kagylót meg mindenféle halakat. Mindenki halálra zabálta magát, aztán beindult a játék. Egy asztalnál egy csomóan üvöltözve UNO-ztak, a többiek meg sakkoztak vagy átugrálóst játszottak.
Márc. 31. Itt mindig későn ébredtünk. Senki sem mozdult 10 előtt, igaz hogy minden nap legalább 2-ig játszottunk. Végre ehettem rendesen, banános palacsintát reggeliztem. Dél körül jött Joe barátja helyi korall és osztrigagyűjtőkkel és mi is lementünk velük, egy nagy motorcsónakkal.




Azt hiszem, hogy itt az egész környék víz alatti nemzeti park, úgyhogy valószínű, hogy teljesen illegális, amit csináltak, de szedtek egy csomó gyönyörű hatalmas narancssárga korallt, meg jó pár osztrigát. Azokat ott a parton rögtön ki is nyitogatták egy pajszerral és meg is ették. A Cimbó is megkóstolta. Az osztriga héjából meg a korallokból mindenféle giccses szuveníreket gyártanak.






Amikor visszajöttünk, az egyik ember a parton talált egy kígyót. Állítólag nem mérges, de azért én eléggé be vagyok tojva.
Joe-nak van két óriáskígyója egy kútban. Pont tegnap adott be mindenki két pénzt a kígyóknak tyúkra. A németek mennek haza, megkérték Joe-t, hogy szedje elő a kígyókat, mert meg akarják nézni. Az egyik feje után volt egy nagy dudor, az már bekapta a csirkét, de a másik rémült tyúk ott ugrált az összetekeredett kígyók tetején a kútban. A másikat szedték ki.
Cimbó is megfogta a farkát. Én tisztes távolból néztem a dolgot..




Ápr. 1. Egész nap döglés a parton meg játék. A németek elvitték az Uno kártyát, de kitaláltuk, hogy a mi két pakli francia kártyánkkal is lehet játszani, ha megegyezünk, hogy mi mit jelent. Nem volt túl egyszerű, mert ugyan angolul beszéltünk, de csak az ausztráloknak volt ez az anyanyelvük, az összes többinek nem, úgyhogy folyton összekevertünk valamit, de hajnali kettő körül már ugyan úgy az asztalon ugrálva, üvöltözve csapkodta a lapokat mindenki, mint előtte az igazi kártyával.
Ápr. 2. Zuhogó esőben búcsúztunk el Joe-tól, majd az ausztrálokkal együtt bebumliztunk KUALA LUMPUR-ba. Joe foglalt nekünk szobát a Backpackers Inn-ben. 2x3m ablak nélkül.
A légkondit a folyosón lehet állítani egy nagy kapcsolótáblán. Éjszaka valaki véletlenül lekapcsolta, arra ébredtem, hogy alig kapok levegőt.
Délután mászkáltunk meg vásároltunk egy pár dolgot, aztán egy viszonylag drága amerikai étteremben vacsoráztunk, mert már rá sem bírok gondolni a gyomorrontás óta az ázsiai kajára.
Ápr. 3. Reggel összepakoltuk a cuccunkat és beraktuk a folyosón egy szekrénybe. A városban olyan hőség volt, hogy a csakúgy mászkálás helyett inkább befizettünk egy félnapos buszos külvárosnézésre.
Ez jó ötlet volt, mert két helyszín között a légkondis buszon az idegenvezető elmondott egy csomó érdekes dolgot arról, hogy, hogy élnek itt az emberek. Láttuk a gazdag negyedet, voltunk egy batikműhelyben, aztán egy lepke és bogárpreparáló műhelyben. Megmutatták, hogy csapolják a gumifákat aztán elvittek egy ónkupa gyárba. Az utolsó volt a BATU barlang. Ez tulajdonképpen egy hindu zarándokhely. 240 lépcsőn lehet feljutni a barlanghoz, ahol van egy hindu templom. Menet közben majmok ugrálnak rád és próbálnak valami kaját szerezni és minden tiszta szemét és mocsok. Ezek az indiaiak eléggé koszosak.

Visszafelé dugóba került a busz, kicsit kezdtünk izgulni, hogy nem érünk vissza időben. Fél 8-ra rendeltünk taxit de még előtte ki kellett váltani a fényképeket. Végül is jóval előbb leszálltunk és gyalog rohantunk a fotóshoz. A Hostelben még gyorsan lezuhanyoztunk aztán a taxival kimentünk a reptérre. Szerencsére simán fölfértünk és még a csomagjainkat is végigküldték.
Ápr. 4. Londonban 3 C fok van. A hidegen kívül az a legfurcsább, hogy nem párás a levegő. Itt is gond nélkül fölfértünk.