Showing posts with label UnescoWorldHeritage. Show all posts
Showing posts with label UnescoWorldHeritage. Show all posts

2009/01/22

Peking 1998. szeptember

Beindult a Malév közvetlen pekingi járata, ezért kitaláltam, hogy gyorsan menjünk ki, mert később tele lesz a gép. Így is tettünk, a második járattal kimentünk egy hétre. Valakitől megkaptam egy olcsó szálloda faxszámát, ahonnan visszaigazolták a szobát meg a reptéri transzfert is, úgyhogy életünkben először úri módra utaztunk, igazából, bőrönddel (sőt az egy benne volt még egyben, mert oda ugye mindenki csencselni jár, nehogy már mi meg nem). Szóval az ember hajnalban várt a reptéren, kezében az A4-es papíron a nevemmel, és bevitt a szállodába. Kiderült, hogy ő a szállodában az egyszemélyes utazási iroda és az egyetlen ember, aki beszél angolul. Ő intézi a külföldi foglalásokat és van egy kis asztala a recepciónál, ahol esténként üldögél, és segít programot szervezni, illetve ő is vállal mindenfélét. Adott egy fénymásolt térképrészletet a szálloda környékéről, amin kínaiul is be volt jelölve a szálloda, ezt mutogattuk a taxisoknak, mert senki nem beszélt egy árva szót sem angolul, kivéve egy pár fiatal lányt, akik viszont látva, hogy külföldiek vagyunk, direkt beszélgetni akartak, hogy gyakorolhassanak. Kiderült, hogy két nap múlva ráér és elvisz minket a Falhoz, de nem Badalingba, mert ott van a tömeg hanem egy másik helyre. Ezt rögtön le is fixáltuk, és ki is fizettük előre, kevesebbe került, mintha befizetnénk egy kiscsoportos utazási irodás falnézést a közelebbi helyen
Lepakoltuk a cuccunkat és rögtön nekiindultunk a városnak. Elgyalogoltunk a viszonylag közeli Mennyek Templomáig.
Egy csomót néztük a kis puha labdával művészi szinten lábtengózókat. Azt hiszem ennek a játéknak van valami neve, de már nem emlékszem. Kora délutánra olyan fáradtak lettünk, hogy a parkban a padon bóbiskoltunk egy kicsit, aztán kerestünk egy áruházat és vettünk két papucsot, hogy ne kelljen mezítláb beállni a kádba. Utána a szálloda felé menet beültünk valahová vacsorázni. Ezek a kajálások elég érdekesen zajlottak, ugyanis sehol sem volt semmilyen étlap a kínain kívül, viszont szinte mindenhol baromi kedvesek voltak a pincérek is és a többi vendég is. Sehol sem vették rossznéven, ha megnéztük, hogy a többi asztalnál mit esznek és úgy választottunk a szimpatikusnak tűnő kajákból.
Amikor már nagyon elegünk volt akkor meg egy Ausztrál gyorsétterembe mentünk, ahol ilyen pitaszerű cuccba csavart dolgokat lehetett enni. A kávé hiányzott a legjobban, így végül is kétszer beültünk valami elegáns nagy szállodába kávézni vagyonért.
Az első reggel elég sokkoló volt a szállodában, mert valami iszonyatos üvöltözésre és zenére ébredtünk. Kiderült, hogy közvetlen a szálloda mellett van egy nagy iskola, és reggel az összes gyerek kint tornázott az udvaron, és gondolom a tornatanár (vagy a párttitkár) a hangosbemondóból szóló borzalmas mozgalmi dal szerű iszonyathoz még ilyen elektromos szócsővel üvöltött.
Ez mondjuk egy dologra volt jó, hogy segített az átállásban, mert nem lehetett lustálkodni, 8-kor már talpon voltunk.
A szállótól nem messze az egész utca délelőtt piaccá alakult, ahol mindenféle finom kifőzött töltött tésztákat lehetett
kapni. Én ezeket ettem volna legszívesebben este is, de ilyenek csak reggelire voltak.
Gyakorlatilag az egész várost bejártuk, mert az egy hét egy kicsit sok volt, de arra viszont kevés, hogy messzebbre elmenjünk. Nem emlékszem már, hogy pontosan mikor, de voltunk a Téli Palotában ami lenyűgöző volt, aztán a
Tienammen téren beálltunk a Mao mauzóleumhoz a sorba. Hihetetlen volt az egész ahogy araszolgatott a tömeg, egy csomóan vettek virágot amit bent leraktak. Amikor már túl sok gyűlt össze, rárakták egy pár állványra és kitolták, a sorban állók meg megvették megint. Szerintem egy csokor virágot legalább tízszer eladtak. Az öregebb emberek nagy része még mindig olyan szürke egyen zubbonyt hordott és sírva hajlongott bent Mao előtt.
A Nyári Palotánál sajnos elég nagy volt a köd, alig lehetett látni valamit. A botanikus kert az nem volt valami nagy szám.
Az egész héten a legjobb a kirándulás volt a falhoz. Simatai-hoz vitt ki ez a pasi, ami kb. 120km-re ÉK-re van Pekingtől, tehát még egy kis vidéket is láttunk. Pl. az utolsó faluban a parkoló előtt csak úgy simán az útra volt kiszórva valamilyen gabona és az arra járó autók csépelték ki. A pasi eljött velünk és megvette nekünk a jegyet, aztán lefeküdt a kocsiban a hátsó ülésre aludni. Először egy ülőlifttel mentünk föl egy elég magas hegyre egészen a fal alá és utána a falon jöttünk le körbe egy völgybe, ahonnan vissza lehetett jönni a parkolóba. Lenyűgöző volt! A fal többi látogatható részéről csak képeket láttunk, de azok alapján egyértelmű, hogy ide kell jönni.
Egyik este elkapott minket emberünk a hallban, hogy másnap délután egy angol nőt kivisz valami kolostorhoz, és ha van kedvünk hozzá mi is mehetünk. Hát persze hogy volt. Az a baj, hogy nem emlékszem, de ahogy most megpróbáltam utánanézni, valószínű, hogy az Azúr felhők templománál voltunk. Gyönyörű volt az is.
Vásárolni persze nem vásároltunk szinte semmit, csak a szokásos apróságokat ajándéknak, meg két szobrocskát. Be kell hogy lássuk a csencselés nem a mi világunk.
Hazafelé szerencsére gond nélkül fölfértünk. Még a második nap a Téli Palotánál találkoztunk a crew-val, a kapitányt pont ismertem, hazafelé odajött hozzánk és a Cimbót behívta a pilótafülkébe. Egész Mongólia fölött bent volt és mutogatta nekik, hogy merre jártak a 83-as expedíción.

2008/10/04

Caracas-Panama-Costa Rica-Mexico 2002

Az akkor írt napló kicsit lerövidítve illetve kiegészítve, papírképek szkennelve.

Több kép itt

Az egész úgy kezdődött, hogy a cég 2000-es karácsonyi buliján megnyertem a tombola fődíját, business repülőjegyet két személynek, foglalással(!) a KLM-Northwest járatain bárhová...Ezt különböző okok miatt húztuk-halasztottuk, amíg lejárt, de aztán mégiscsak kaptam 3 hónap hosszabítást, tehát 2002 március végéig utaznunk kellett.Costa Ricába már rég el szerettünk volna menni, de oda nem jár se a KLM, se a NW. A vége az lett, hogy egy kicsit földagasztottuk az utitervet, Caracas-ba mentünk KLM-mel, majd onnan át különböző stand-by jegyekkel Panama-ba, majd Costa Rica-ba és Mexico-ba, ahonnan a végén haza bírtunk jönni KLM-mel.
Jan. 15. A budapesti gép késett egy órát, úgyhogy majdnem lekéstük a nagyot. Hát a C osztály elég jó volt, de a kaja még ott is pocsék. Caracasban a belépésnél jó sokat kellett várni, aztán egy csomó ideig kerestem a Copa irodát, hogy listáztassam magunkat másnapra, de azt mondták, hogy nem kell mert van hely bőven. Busszal bementünk a városba, majd taxival egy olcsó szállodába. Utána elmentünk sörözni és kávézni meg később vacsorázni is szerettünk volna, de rájöttünk, hogy minden tök drága. Végül valami utcai árusnál ettünk.
Jan. 16. Reggel megint visszamentünk a sétálóutcára ahol előző este is jártunk és megint ittunk egy eszméletlenül finom kávét. Mászkáltunk egy keveset, de mennünk kellett vissza a reptérre.
A járaton tényleg volt hely, mert rögtön föl is vettek, majd azt mondták, hogy fizessünk 108 dollár reptéri illetéket. Erre idegesek lettünk egy kicsit, mert már így is elköltöttünk 100 dollárt a nagy semmire, de aztán mutattam nekik, hogy a jegyen már be van fizetve, erre csak 30-at kellett. Ez a Copa (CM), a panamai légitársaság elég jó volt. 2 óra alatt értünk Panama-ba. Taxival bementünk a városba egy szállodába amit a taxis ajánlott. Végül is jó volt, meg olcsó, meg tiszta, csak egy 30x50cm ablakon kívül nem volt más, ezért folyton járatni kellett a légkondit. Még este lementünk sétálni, elindultunk a toronyházak felé, de eléggé kihalt volt a környék. Végül is találtunk egy szuper helyet ahol vacsoráztunk és eszméletlen finom jegeskávét ittunk. A városközpont nem arra volt az biztos.
Jan. 17. Reggel megkérdeztem a recepcióst, hogy merre van a központ, hát pont ellenkező irányba, mint ahogy este elindultunk. Reggel egész máshogy nézett ki minden, a fikuszfák gyönyörűek voltak. Begyalogoltunk a régi városrészbe, ott azért voltak hangulatos házak, meg ott volt az elnöki hivatal meg valami minisztérium. Alig csináltam egy képet, máris odajött két biciklis rendőr, akik elmondták, hogy milyen veszélyes a géppel a nyakunkban sétálni, majd amikor meghalloták, hogy magyarok vagyunk elkezdték sorolni az 54-es fociválogatottat. Innen taxival átmentünk a régi Panama City-be, amit a rendőrök ajánlottak, de kiderült, hogy az nem egy másik városrész, hanem a spanyol hódítók városának a romjai, és nem volt valami nagy szám. Elég hülyén éreztük magunkat, mindenféle leírás meg térkép nélkül, de igazából ide csak azért jöttünk, hogy megnézzük a csatornát és ha lehet hajózzunk rajta, ezért nem akartunk venni egy külön könyvet. Így aztán a romok után visszamentünk a belvárosba, hogy végre megtudjunk valamit a csatornáról. Kiderült, hogy fejenként 90 dollár lenne egy 4 órás hajókázás. Olyan nincs, hogy egy rendes menetrend szerinti hajóval elmegyünk valahová a csatornán, esetleg a másik végéig, és vonattal vagy busszal jövünk vissza. Ennyi pénzért egy all inclusive ( kinek kell ott ebéd?) 4 órás útra nem megyünk, viszont így nagyjából fölöslegesen jöttünk ide.Utána elmentünk a buszpályaudvarra megkérdezni, hogy van-e busz Costa Rica-ba. Kiderült hogy 16 óra és hajnali 4-re ér San Jose-ba és nem sokkal olcsóbb mint a repjegyünk meg a taxi együtt. Tehát a 16 órából majdnem 10 sötétben van, látni úgysem lehet, tehát marad a repülő.
Délután utánanéztünk, hogy van-e hely a repülőn, meg döglöttünk egy kicsit a szállodában, aztán este megint bementünk a belvárosba. Elképesztő ez a gagyi árudömping, csak itt nem kínai cuccok vannak, hanem nicaraguai.
Jan. 18. A taxi jött rendesen 4.30-ra, 5-re már kint voltunk a reptéren. A gépre simán fölfértünk. 1 órás volt az út, de közben átléptünk egy időzónát, úgyhogy 6-kor meg is érkeztünk.
A reptér előtt a taxisok rögtön megrohantak, de amikor mondtuk, hogy busszal megyünk, nem küldtek el a francba, hanem kedvesen váltottak pénzt a jegyre és elmagyarázták, hogy hol a buszmegálló. Bementünk a belvárosba, egy automatából vettem ki pénzt, aztán beültünk kávézni, aztán én elmentem szállást keresni. Nem túl messze volt egy lepattant, viszont olcsó szálloda. Egy kis döglés után 11-körül kerestünk egy utazási irodát az autóbérlés miatt. Kiderült, hogy 350 USD-nél nincs olcsóbb. Amit tegnap kinéztünk az internetről, azon van még biztosítás, úgy már majdnem ugyan annyi lenne, de mindegy is, mert az a legkisebb és legolcsóbb és azt mindenhol kivették. Végül is egyet lefoglaltunk, holnap reggel 9-re jönnek értünk. Egy Toyota Tercell. Mondjuk azt, hogy a Monteverdébe is föl akarunk menni, el kellett hallgatni, mert nem adták volna oda. Utána elmentünk az állatkertbe, csak előtte megálltunk egy Soda-nal, ami olyan kis helyi olcsó étteremféle, ebédelni. Az állatkert nem volt valami nagy szám, csak azért érdekes mert a helyi állatokat lehet látni, olyan mint egy kis darab őserdő a város közepén.
Szerencséle a macskaféléket pont etették, így az összes beindult és jól lehetett őket látni.
Délután meg este a városban mászkáltunk, meg sörözgettünk.
Jan. 19. Reggel 9-kor jött az autós ember, elmentünk a bérlős helyre, kitöltöttük a papírokat és fél 10-kor már el is indultunk a SANTA ROSA Nemzeti Park felé. Egy szimpatikus helyen megálltunk kávézni, aztán végül ettünk is egy Pinto-t. Ez egy jellegzetes helyi reggeli, rizs fekete babbal meg még valami hozzá, akár tojás, akár valami zöldság vagy hús is lehet és az egész össze van sütve. Tök finom. Utána egy LIBERIA nevű városban vettünk kaját és meg sem álltunk a parkig. Végigmentünk egy tanösvényen, meg láttunk valami emlékhelyet, de állatot egyet sem, már kezdtünk volna elkedvetlenedni, amikor a kemping helynél láttunk egy agutit, aztán meg egy egész csapat fehérfejű kapucínus majmot. Sötétedés előtt gyorsan fölvertük a sátrat, aztán csináltam szendvicseket, majd jó korán lefeküdtünk.
Jan. 20. Reggel már 6-kor felköltünk , amikor feljött a nap. Kifelé a prkból megálltunk egy kilátónál, ahol megint volt egy majomcsapat. Utána egy benzinkútnál kávéztunk aztán elvétettük a kijáratot és végül is a PLAYA SOLEY-nél mentünk le a partra. Elég lenyűgöző volt a kilátás ahogy mentünk lefelé és a part is viszonylag jól nézett ki. Fürödni mondjuk eszünkbe sem jutott.
Inkább vissaz mentünk az útra és megkerestük azt a helyet ahová eredetileg menni akartunk. A faluban a közértben megint vettünk valami kaját, aztán fölvettünk két lányt akik az úton gyalogoltak a part felé. A nemzeti park (REFUGIO NACIONAL DE VIDA SILVESTRE BALIA JUNQUILLAL) be volt zárva mert nem volt ivóvíz, de szerencsére ott voltak a helyi lányok, akik azt mondták, hogy nyugodtan menjünk tovább azon a szar földúton és tényleg kijutottunk egy gyönyörűséges öbölbe. Letelepedtünk a parton , aztán elmentem sétálni és a hegyoldalon a bazi nagy kaktuszok között láttam egy hatalmas legalább egy méteres gyíkot. A lányokkal tök jót beszélgettünk, az egyik itt lakik a faluban a barátnője meg San Joséban és mind a ketten pszichológiát tanulnak. Velük még fürödtem is. Ez volt életem első olyan homokos partja, ahol nem kavarodott föl a homok, és teljesen átlátszó volt a víz, pedig itt is voltak hullámok. Kora délután visszavittük a lányokat a faluba, mi meg tovább mentünk a LAGUNA AREAL-hoz, ami egy felduzzasztott tó. Teljesen körbe kellett menni, egyszer csak ott volt az úton egy csapat coati. Ez a mosómedve és egy majom keveréke, jópofa hosszú mozgékony orra van, fehér rajzolatos pofája és hosszú csíkos felálló farka. Eszméletlen aranyosak voltak. Megállt egy kisbusz is, akik adtak nekik valami kaját, ezért ott kavarogtak a lábunk előtt. A tó végén a gátról jól lehetett látni az Arenal vulkánt, csak az volt a baj, hogy a tetején mindíg ott ült egy felhősapka. Különben állítólag nappal leget látni a tetején a füstöt, éjszaka meg a lávafolyamot, mert ez rendesen működik. elmentünk kempinget keresni, azzal, hogyha majd besötétedik visszajövünk, de annyira jó helyet találtunk és a felhők annyira lejöttek, hogy nem volt értelme. Ez a kemping igazán egy strand volt egy csomó bungalloval, meg egy pár sátorhellyel. Volt egy csomó csúzda, meg a melegebb medence közepén egy bár. Órákig ott áztunk koktélozgatva a vízben.
Jan. 21. Először arra gondoltunk, hogy akkor hajnalban nézzük meg a lávát, de egézs éjszaka zuhogott az eső és e felhőket érinteni lehetett, nem volt érdemes fölkelni. reggelre viszont jó idő lett. Közvetlenül a strandról föl lehetett menni egy kilátóhoz, de a hegy teteje még mindig felhőben volt. A bejáratnál volt egy arborétum szerű rész meg egy pár krokodil. Sétáltunk ott egy kicsit aztán továbbmentünk FORTUNA-ba, ettünk reggelire egy fantasztikus Pintót és még a kávé is elég jó volt. Eddig ez volt a legjobb evős hely. Ráadásul körben lógott egy csomó kolibriitató, evés közben lehetett nézni őket. Reggeli után továbbindultunk a VOLCAN POAS-hoz. Gyönyörű helyeken mentünk keresztül, tiszta zöld volt minden. Láttuk a LA PAZ vízesést és volt a közelében egy park, ahol lehetett volna látni még vízeséseket, meg lepkéket, meg kolibriket, de egy vagyon volt a belépő. Inkább kihagytuk, viszont így még odaértünk a Poashoz időben. Azért eléggé leszedik itt a túristákat mindenhol. Ez azért elég nagy szám volt. Oda lehetett menni a kráterhez. Szerencsére a felhők elmentek egy kicsit, úgyhogy rendesen lehetett látni mindent. A kráter közepén volt egy sárgáskék tó, körülötte meg mindenhol kénes gázok törtek elő, mint a geyzírek. Állítólag ha nagyobb a vulkáni aktivitás és a széljárás is olyan teljesen le szokták zárni az egész parkot, úgyhogy szerencsénk volt. A kilátó mellől indult egy gyalogösvény a köderdőn keresztül egy régi kráterhez, amit az esővíz teljesen föltöltött és így kialakult egy kis tó. Fél 4-kor már be is zárt a park, ezért úgy döntöttünk, hogy elég korán van még ezért elindulunk a MONTEVERDE Nemzeti parkba. Kávé és cukornádültetvények között vezetett az út ki a Interamericana-ra. Gyönyörű helyeken mentünk keresztül, de egyáltalán nem ilyennek képzeltük. Minden sokkal rendezettebb volt, olyan mint Ausztria vagy Svájc csak trópusi kiadásban. Legalább is a főbb turista helyek meg az ország sűrűn lakott közepe, a hegyvidéki rész az ilyen. A cukornád mezők szélén gyönyörű nyírt virágos sövény volt végig és a füvet is mindenhol nyírják. A főúton hatalmas volt a forgalom ezért sötét lett mire odaértünk a monteverdei elágazáshoz, ahonnan 35km földút következett. (Ezért lehetett volna csak dzsipet bérelni, ha megmondjuk, hogy ide is jövünk). Én eléggé be voltam tojva, mert a könyv szerint is nagyon rossz az út, habár a száraz évszakban azért általában járható rendes autóval is, de a térkép szerint csak 4 kerék meghajtásúval. Hát az elején egyáltalán nem tűnt rossznak, de az utolsó 15km nagyon meredek volt és hatalmas kövek álltak ki, úgyhogy több mint két órát tartott. Fönt a SANTA ELENA nevű faluban szálltunk meg. A faluban viakolorral ki vannak kövezve az utak és tök nagy az élet. Találtunk egy jó kis olcsó szállodát és egy jó éttermet is.
Jan. 22. Reggel már hatkor fölkeltünk. A közértben kávéztunk és vettünk egy pár friss sütit, aztán egy még rosszabb úton fölmentünk a híres köderdő rezervátumba. Amint bementünk, rögtön eleredt az eső. Körbe mentünk egy 6km-es ösvényen, de nem láttunk semmit, csak a közeli fákat. Zuhogott az eső és köd volt. Nem lehetett leülni meg nézelődni, a fényképezéshez is túl sötét volt, Így csak végiggyalogoltuk, aztán kijöttünk, pedig ott akartuk tölteni az egész napot. A bejáratnál volt egy fedett rész, ott még üldögéltünk egy kicsit meg kávéztunk. Odajött egy coati és össze-vissza szaglászott valami kaja után. Még a nyitott zsákomba is bemászott volna ha hagyom. Egyáltalán nem félt az emberektől. Meg kolibrik is jöttek az itatóra. Ha ezek nem lettek volna , egy állatot sem látunk.
Visszafelé láttunk egy Sky Trek irodát és befizettünk fejenként 35 dollárt a másnapi 7.30-as túrára. Leraktuk a kocsit a szállodánál, ettünk, ittunk aztán elmentünk egy internet caféba.
Tök jó, majdnem mindenki válaszolt a leveleimre. Jó dolog ez az email.
Rájöttem, hogy nem igazán értem, hogy mit esznek az emberek annyira ezen a helyen.
Ez a 35 km földút még egy jó terepjáróval is egy kényelmetlen több mint egy órás út, a rendes busszal meg 4 óra San José. Érthetetlen, hogy miért nyüzsögnek itt ennyien a gazdag amerikaiaktól a legszakadtabb hippi típusúakon át. Van aki itt tölt két hetet. Nem értem, hogy minek. Az erdő az tényleg jó, eső nélkül meg pláne, de az itt nyüzsgő emberek többsége még egy olyan túrát sem tesz mint mi.
Jan. 23. Fél 6-kor fölkeltünk, gyorsan kifizettük a szállodát és fölmentünk a Sky Trek-hez.
Oda is jó szar volt az út, de azért nagyon korán, már hétre odaértünk. Háromnegyed 8-ig kellett várni, mire összejött az egész társaság. Kiosztották a beülőket meg kaptunk egy sisakot meg egy pár munkavédelmi kesztyűt. Rajtunk kívül volt egy spanyol pár meg egy pár amerikai. Voltak akiken látszott, hogy nagyon be vannak szarva. Először föl kellett mászni egy csigalépcsőn kb. 20 méter magasra és egy függőhídon átmentünk a völgy másik oldalára.
Utána mentünk egy kicsit az erdőben, a vezető meg mondott egy pár dolgot a növényekről, meg a kolibrikről, aztán odaértünk az első platformra. Kaptunk még egy bazi nagy csigát amit ráraktak a drótkötélre, azon lógtunk a beülővel, plussz volt még egy karabíner biztosítás ami külön rá volt akasztva a csigára. Ezen lógva egyszerűen átcsúsztunk a drótkötélen a következő platformra a fák fölött. Az első csúszás elég rövid volt csak úgy bemelegítőnek, de aztán jöttek a hosszabbak. Baromi jó volt! Volt amikor a völgy fölött csúsztunk át a másik oldalra, de volt olyan is amikor a fák között mintha egy alagútban lennénk. Az volt csak a baj, hogy nem sütött a anp, de legalább nem esett az eső. A köd meg egy köderdőben végül is normális.
A legutolsó leghosszabb volt a legjobb. Egy hegy tetején, orkánszerű szélben, föl kellett mászni vagy 10 métert egy kilátó tetején lévő platformra, és onnan egy elég meredek kötélen üvöltve eltűnt mindenki a ködben. Egy páran az elején még nagyon féltek, de a végére már mindenki örömében üvöltözött. Eddig messze ez volt itt a legjobb dolog, tényleg megérte a pénzt! Utána ettünk-ittunk a kávézóban, majd elindultunk lefelé. Elvittünk egy német lányt Santa Elenáig, aki mondott egy két hasznos dolgot, mert itt dolgozott 4 hónapig és most még utazgat hármat.
Szerencsésen megúsztuk a lemenetelt, nem lett semmi baja a kocsinak. Elindultunk vissza a panamericana-n, de valószínű hogy elcsesztük valahol, mert bekeveredtünk San Joséba.
Akkora volt a forgalom, hogy BUENOS AIRES-be, ami San José alatt volt vagy 200 km-rel, 7 óra alatt tettük meg az utat. Ráadásul az út átment egy 3400 m magas hágón ahol már sötét volt és köd, egy jó darabon szinte lépésben lehetett csak menni. Buenos Airesben nem volt semmi csak ott aludtunk, egy nagyon olcsó helyen..
Jan. 24. Minden reggel fölébredtünk virradatkor már hat előtt. A fürdőszoba eléggé lepattant volt, de legalább az este látott 6 centis pók eltűnt.
SAN VITO felé gyönyörű volt az út. A városban még egy szimpatikus kávézót sem találtunk, pedig olaszok alapították és még most is főleg ők laknak ott. Gondoltuk, hogy végre ihatunk egy igazi capuccinót, de nem jött össze. A botanikus kertet simán megtaláltuk, állítólag itt van a világ legnagyobb pálmagyűjteménye. Állítólag kutatók jönnek ide a világ minden tájáról. Érdekes volt, de nem volt annyira látványos, tényleg inkább kutatóknak való. Azért volt egy csomó majom is. A végére nagyon meleg lett, inni akartunk valamit. Megálltunk egy helyen.
Egy kanadai faszié volt a hely, aki elvett egy itteni nőt. Ott ültünk vagy másfél órát és beszélgettünk. Volt egy papírpénz gyűjteménye, volt benne 100 forint is. Sőt elkérte a Cimbótól a magyar marllborós dobozt, mert állítólag a barátja meg azt gyűjti. Azt ajánlotta, hogy ne GOLFITO-ba menjünk, mert ott nincs semmi, hanem egy PLAYA ZANCUDO nevű helyre, mert ott gyönyörű beach van. Rajzolt is egy térképet, de az utat valószínű elcsesztük, mert megint több mint egy órát mentünk földúton mire odaértünk. Szerencsére találtunk egy nagyon szimpatikus szállást olcsón. Ott sörözgetett a bárban egy faszi egy kutyával, valószínű amerikai, pont úgy nézett ki, mint Nick Nolte. Kimentünk a partra, ameddig a szem ellát, üres homokos part és bazi nagy hullámok.
Csiga, kagyló persze szinte semmi. Nálam fürdésről szó sem lehetett, inkább elgyalogoltunk a parton jó messzire, sötét lett mire visszajöttünk, alig találtuk meg a helyet ahol lejöttünk. Az egész szállóban rajtunk kívül nem volt senki. Sült halat vacsoráztunk, egy kissé olajos sült krumplival, amitől persze éjszaka menni kellett. Ez nem volt annyira egyszerű, mert a fürdő a földszinten volt, viszont volt benne egy tök aranyos rákocska. Az éjszaka amúgy borzalmas volt. Meg lehetett fulladni a melegtől és agyon martak a szúnyogok. Végül is én kimenekültem a teraszra egy függőágyba, de így sem aludtam 2-3 óránál többet.
Jan. 25. Hajnalban fölkeltem és kimentem a partra. Szemben épült egy ház, kiderült, hogy Nick Nolte ott építőmester. Beszélgettem vele egy kicsit.
Visszafelé Golfito felé mentünk. Át kellett kelni egy folyón komppal, ami még szakadtabb volt mint a kis tiszai kompok. Golfitoban vettem ki pénzt aztán elindultunk San Jose felé.
A hegyeknél megint köd volt és nem lehetett látni semmit. Visszavittük a kocsit a kölcsönzőbe. Szerencsére volt ott egy nagyon kedves pasi, aki elintézett nekünk egy 45 dolláros szállodát 25-ért, úgy hogy odajött velünk aztán onnan ő vitte vissza az autót.
A 25 dollárban ráadásul benne van a reggeli is.
Jan. 26. Reggel végre egy jó alvás után rendes fürdőszobában lehetett fürödni, aztán a tetőteraszon megreggeliztünk. A recepciós nő lefoglalt nekünk két jegyet a 10 órás buszra CAHUITA-ba. A cucc egy részét beraktuk a hotelban egy raktárba, csak egy zsákot vittünk magunkkal. Elgyalogoltunk a buszpályaudvarra. Jó hogy foglaltattunk jegyet, mert ott indulás előtt már nem lett volna. 4 óra volt az út. Majdnem végig esett az eső, de szerencsére amikor megérkeztünk akkor nem. Találtunk egy elég jó szállást. Olyan mint egy magyar parasztház. A szobák előtt van egy tornác, ott lehet üldögélni, mert persze megint eleredt az eső. Később elmentünk sétálni. A falu egyik végén van egy fekete homokos part ami tele van uszadékfával, úgyhogy nem valami nagy szám, pedig arra vannak a jobb szállodák. Mondjuk nem olyan nagy igazi jó szállodákat kell érteni. Ez az egész hely inkább a hátizsákos turisták között népszerű. Itt a népesség nagyobb része feka. Jamaikából hozták be őket még a múlt század végén munkásnak. Majdnem mind ilyen rasta féle. Mindenhol raggie szól.
A falu másik végén meg van egy gyönyörű fehér homokos beach. Ott kezdődik a Nemzeti park. A park bejáratánál a fán volt egy lajhár, aztán jött egy fekete bőgőmajom csapat is.
Remélem holnap, ha bemegyünk a parkba látunk még több állatot is.
Utána beültünk egy bárba és ittunk két koktélt aztán elmentünk vacsorázni. Hihetetlen, hogy itt a parton is milyen drága a seafood. A Cimbó rákra vágyik, de a nagy rák megfizethetetlen.
Visszafelé bementünk a közértbe vízért, rosszul raktam le a zsákot a pultra, leesett és összetört a fényképezőgépemen a zoom-on a szűrő. A Cimbó persze teljesen kiakadt, szétszedte az egészet, aztán össze rakta, de egy kicsit szorul az egész. Most magába van zuhanva és nem beszél.
Jan. 27. Ittunk egy szar kávét, aztán vettünk valami kaját és bementünk a parkba. Vasárnap révén jó sok helyi erő nyüzsgött mindenhol.
 Egy homokos ösvényen lehetett menni az erdőben nagyjából párhuzamosan a parttal, aztán elértünk egy folyó torkolatához, tök jól nézett ki a hely csak az volt a baj, hogy kb. ezer ember fürdőzött minden felé. Simán át lehetett gyalogolni a folyón, csak bokáig ért a víz. Ott még levettem a szandálomat, és megtöröltem a lábam, de aztán csak vizes lett. Az elején még a pocsolyákat is kerülgettem, de aztán már nem kellett vigyázni. Később az eső is eleredt, de elég hamar elállt. Amikor kiértünk a CAHUITA fokhoz gyönyörű napsütés volt és jött egy fehérarcú majomcsapat is. A fok után kint ment az út a gyönyörűséges parton, aztán beértünk a kemping részre, ahol megint nyüzsögtek a helyiek. A Cimbó egyszer bement a vízbe, nekem egyáltalán nem volt kedvem, mert hatalmas hullámok voltak. Üldögéltünk egy nagy kidőlt fán, néztük a fürdőző tömeget és azon merengtünk, hogy mit keresünk mi ott, amikor is jött egy hatalmas hullám és szabályosan lesodort minket a fáról. Tiszta homok lettem, ezért bementem a szélére lemosni magam aminek azt lett a vége, hogy egy fél órát ott ugráltam a hullámokban és nagyon élveztem. Ez ma már a második dolog volt, amit nem gondoltam volna magamról. Először az első szandállevevésnél egy jó darabon mezítláb gyalogoltam (én a dzsungelben!), meg ez a hullámosdi is olyan. De valahogy eltűnt a kisagyamban lévő állandó rettegés a láb nélküli állatok iránt. Közben eleredt megint az eső. A kempingben voltak ilyen esőházfélék. Oda behúzódtunk, majd jött egy jó nagy helyi család is, akik elkezdtek sütögetni. Minket is kínálgattak a kajával, tök kedvesek voltak, de kommunikálni nem nagyon lehetett velük. Ott álldogáltunk majdnem egy órát, aztán amikor egy kissé alábbhagyott a szakadó eső, elindultunk. Még majdnem két km-t kellet gyalogolni a park másik bejáratáig, ahonnal vissza lehetett menni busszal a faluba. A bejáratnál volt egy szimpatikus holland gyerek, aki önkéntesként dolgozik itt a parkban. Kért a Cimbótól egy cigit, beszélgettünk vele egy fél órát amíg vártunk a buszra. Mutatott egy kígyót. Ott ült egy nagy levélen egy kisujjam vastagságú, kb. 30 cm hosszú kígyó, ami a gyerek szerint az egyik legveszélyesebb. Ha megmar van egy fél órád, hogy ellenszérumhozz juss, vagy véged van. Azt is mondta, hogy egész Costa Ricában ezen a részen van a legtöbb kígyó. Még jó, hogy ezt nem tudtam előre.
A busz jó tömött volt és ráadásul leszálltunk a főútnál, mert azt hittük, hogy nem fog bekanyarodni a faluba, pedig bement. Jó fáradtan értünk vissza, ittunk valamit egy bárban, aztán hazamentünk zuhanyozni. Utána elmentünk vacsorázni, egy csomó pénzt elcsesztünk és nem is volt olyan jó. Utána otthon a tornácon írtam a naplót, majd a Cimbó is kijött és kizártuk magunkat. El kellett menni a központban a másik szállodához, ahol volt a recepció, hogy adják oda a pótkulcsot. Közben eleredt az eső, úgyhogy sikeresen eláztam ma már harmadszor.
Jan. 28. Hajnalban is esett és reggel is be volt borulva, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy nem megyünk PUERTO VIEJO-ba, hanem visszamegyünk San Jose-ba. Elmentünk reggelizni, aztán fölszálltunk egy buszra. Egy pár km után volt egy rendőrségi ellenőrző pont, ahol mindenkinek le kellett szállni az útlevelével. Erre kiderült, hogy az előttem lévő ülésen két magyar lány ült. Még jó, hogy a Cimbó nem mellettem ült, mert biztos, hogy hangosan kibeszéljük őket. Mind a kettő legalább 180 cm magas volt, az egyik ráadásul dagadt is, vörös kis copfocskákba font hajjal, a sovány meg olyan volt mint egy agyonszoláriumozott ribanc.
Mind a ketten fürdőruhában voltak, a derekuk körül egy óriási Costa Rica feliratos kendővel, és egy csomó bazi nagy ékszerrel. Iszonyúan néztek ki. Persze elkezdtünk beszélgetni.
Elég egyszerű és nagyon harsány volt mind a kettő, de nagyon jó volt a humoruk.
Amikor leszálltunk a buszról ittunk együtt egy sört, aztán egy taxival mentünk a szállodáinkba. Sőt az is kiderült, hogy valószínű másnap reggel egy géppel megyünk MEXICO CITY-be (már ha mi is fölférünk). A szállodában ugyan azt a szobát kaptuk megint a kedves recepciós nőtől, ugyan olyan olcsón. Utána elmentünk az MX irodába listáztatni magunkat, aztán vettünk egy gazdaboltban egy macheta-t. utána bementünk a városba.
Találtunk egy sörözőt igazi kerthelyiséggel. A mellettünk ülő faszi megkérdezte, hogy honnan jöttünk, majd amikor meghalotta, elkezdte, hogy Budapest, 1956, Imre Nagy, Béla Kun meg palmaretta (később rájöttünk, hogy Maláter Pálra gondolt) kiderült, hogy Bécsben élt 2 évet, járt Budapesten, tudott rólunk mindent. Utána énekelt egy kicsit, majd Bartókról és Lisztről vitatkozott a Cimbóval. Egy alkesz San Jose-ban, Párizsban meg ha azt mondod, hogy magyar vagy azt mondják, hogy áá igen Bukarest!
Este összecsomagoltunk, mert 3.30-ra kértünk ébresztőt, majd nem tudtam aludni és majdnem egész éjszaka a Food Chanelt néztem.
Jan. 29. Jó korán kiértünk a reptérre.
Várni kellett a zárásig, de végül is simán fölvettek. A lányok is megérkeztek a végére. A tranzitban még ittunk iszonyú drágán egy igazi jó presszó kávét. Azt hiszem, hogy itt a kávé országában ez volt az első igazán jó kávé, indulás előtt 5 perccel. A repülőn szerencsére a felszállás után át tudtam ülni jobb oldalra az ablak mellé, mert végig a partvonal mellett mentünk egész közép amerikán át. Szerintem Guatemalában láttam egy vulkánkitörést, legalább is az egyik vulkánból egyszer csak sűrű füst tört elő és futott le az oldalán.
10-re megérkeztünk MEXIKOVÁROS-ba. A lányoknak csak este 10-kor indult tovább a gépük, így ők is kijöttek a városba. Teljesen simán metróval (kb. olyan, mint a miénk) be lehet menni a városba. Együtt elmentünk a htl Isabelbe, ez egy elég jó hangulatos szálloda, ők is itt hagyták a cuccaikat, azzal, hogy du. 5-kor majd találkozunk és ők visszamennek a reptérre. Mi elindultunk egy múzeum felé, de útbaesett egy szálloda, ami fele annyiba került, úgyhogy másnaptól lefoglaltuk.. A városnak ez a része gyönyörű! Mindenfelé színes 400-500 éves házak, én teljesen másmilyenre számítottam. Mindenki azt mondta, hogy ez csak egy bűzös nagyváros, ahonnan menekülni kell.
A Kultúrák Múzeuma a Nemzeti palota mögött van egy szerintem legalább 400 éves palotában, gyönyörűséges belső udvarral és ráadásul teljesen ingyenes. A kiállítás is jó volt, de sajnos csak spanyolul.
Rájöttünk, hogy itt is úgy van mint NYC-ben, az egy profilú üzletek itt is egy helyre összpontosulnak. Találtunk egy utcát végig fotósboltokkal, holnap megpróbáljuk megjavíttatni a zoomot. Ettünk egy menüt egy étteremben, aztán visszamentünk 5-re a szállodában. A lányoknak elmagyaráztam, hogy hogy tudnak visszamenni a reptérre, aztán rájöttünk, hogy a korai kelés miatt eléggé ki vagyunk fingva, mi inkább már nem mentünk sehova.
Jan. 30. Jó későn keltünk, tettünk egy sétát a környéken, megreggeliztünk egy cukrászdában, aztán átcuccoltunk a másik szállodába. Még nem volt kész a szoba, ezért elmentünk megnézni a fotószervízt, de túl drágán csinálták volna meg. A szoba meg igazán egy cella volt, az ágy mellett kb 70 cm maradt, de mindegy, nem táncolni kellett. Utána elmentük az elnöki palotába megnézni a Diego Riviera freskókat, utána egy nagy parkon keresztül elsétáltunk a Franz Mayer múzeumba.
Ez egy régi kórházépületben, érdekes alkalmazott művészet kiállítás volt. Megint csak nagyon szép belső udvarral, ahol jót kávéztunk.
 Innen átmentünk a Zona Rosa-ba, ez egy olyan városrész ami tele van éttermekkel. Elég drága helyek voltak, végül is csak söröztünk egy bárban, aztán itt a szállodával szemben ettünk két szendvicset.
Jan. 31. Kávézás után kimentünk az állatkertbe. Állítólag egy pár éve újították föl, egész jól sikerült. A legérdekesebbek a mexikói kopasz kutyák voltak, meg a jegesmedvék, mert alulról lehetett látni ahogy játszanak a vízben. Jó nagy helyük van az állatoknak, csak így egy csomót egyáltalán nem lehetett látni, mert elbújt, meg sok helyen üvegfal volt és nem rács, amiben inkább magadat láttad és nem azt ami mögötte van.
Az állatkertből átsétáltunk az Antropológiai Múzeumba. A múzeum előtt pont akkor másztak föl az indiánok az oszlopra, amiről a derekukra kötött kötélen, fejjel lefelé lógva, körbe forogva tekerednek le. 4 indián jön le lógva, a ötödik meg fönt az oszlop tetején ülve dobol meg furulyázik. Bent a múzeumban derült ki, hogy milyen lett volna az eredeti, ott csak 13-szor fordultak körbe, mert az egésznek fontos vallási jelentősége van. Itt egy baromi magas fém oszlopról jöttek le és sokkal többször forogtak körbe, gondolom mert így jó sokáig tart a látvány a turisták miatt.
A múzeum az lenyűgöző volt, én azt hittem, hogy engem ez nem érdekel olyan nagyon, de kénytelen voltam mindent tüzetesen végignézni, mert annyira érdekes volt, az emberré válástól kezdve, a régebbi kultúrákon keresztül minden. Ez annyira tartalmas nap volt, hogy
úgy éreztük, hogy megérdemlünk egy rendes vacsorát, ezért megint elgyalogoltunk a Zona Rosába, és szokásunkhoz híven megint több mint egy fél órát töltöttünk azzal, hogy eldöntsük, hogy hol együnk.
Feb. 1. Reggel elindultunk csónakázni,
de útközben nem találtunk kávézós helyet, így jól ráfáztunk. A metró végállomásától, még valami villamosfélével kellett menni annak a végállomásához, aztán még egy kis gyaloglás a csatornákig. Ott persze rögtön ránkugrott egy ember aki 300-ért akart minket megcsónakáztatni, de lealkudtuk 220-ra, de szerintem még ez is a duplája volt a rendes árnak. A TV-ben láttunk erről egy filmet, ott sokkal érdekesebbnek tűnt. Volt egy csomó földíszített ladik, a kisebbeken főztek, meg zenekarok jöttek, a nagyobbakon vitték a turistákat, de azok főleg helyiek volta. Ők szemmel láthatóan igen jól mulattak. Kikötöttünk egy piacnál, ahol rohanva ettünk egy szendvicset, aztán visszahajóztunk. Utána kitaláltuk, hogy elmegyünk a San Angel negyedbe. Ez nem volt annyira egyszerű, de végül is megtaláltuk. !-kor végre beültünk egy elég jó helyre, minden féle művésznek kinéző emberek ültek körülöttünk, és végre kávéztunk. Utána még sétáltunk egy kicsit. Ez a hely régebben olyan Szentendre szerű külön város lehetett, de mára már összenőtt Mexicovárossal. Vacsoráztunk, majd elmenünk a Nemzeti Lottózóba és megnéztük a nyilvános lottósorsolást. Mondjuk ez 5 percig volt érdekes, de mi hősiesen végigültük az egész órát. A végére nagyjából rájöttünk, hogy mi lehet a szisztéma, mert tök más mint a mienk. Nem ot számot húznak, hanem több ezret. Amikor visszaértünk a szállodához, beültünk a közvetlenül mellette lévő kávézóba….és egy csomó mindent megértettünk.
Ez egy 24 órán keresztül nyitvatartó olcsó és jó hely. Reggelente ezért nem fértünk be és egész éjszaka ezért van akkora nyüzsgés az ablakunk alatt. Tegnap pl arra ébredtem, hogy hajnali háromkor az itt álló rendőrautóból hangosbemondón rászóltak az üvegekkel focizó gyerekekre. Én meg majdnem infarktust kaptam, úgy megijedtem.
Feb. 2. Ma megpróbáltunk korábban fölkelni. 8-kor már a kávézóban ültünk, aztán elmetróztunk a Terminál Norte-re és kibuszoztunk TEOTIHUACAN-ba. Ez a piramis tényleg lenyűgöző látvány volt. Itt is volt egy nagyon jó múzeum egy makettel az egész városról, tényleg érdekes volt. A nap piramisra föl is másztunk és egy jó félórát üldögéltünk a tetején.
Délután visszamentünk a városba, megnéztük a csempés házat, aztán csak tengtünk-lengtünk.
Feb. 3. Reggeliztünk a Populárba,
aztán kimetróztunk a COYOACAN negyedbe. Ez is különálló városka volt régen, nagyon jól néz ki. Vasárnaponként az egész egy nagy piac, mindenféle kézműves dolgokat árulnak. Egész délelőtt itt mászkáltunk, meg a parkban üldögéltünk. Délután átmetróztunk az arénához a bikaviadalra. Nem volt egyszerű megtalálni, mert a metrónál nem látszott, de aztán a tömeg vonulásából egyértelmű lett. Arra is rájöttem, hogy milyen jegyet kell venni, 35 peso volt az árnyékos oldalra. Az aréna olyan volt belülről, mint egy hatalmas csésze. Állítólag a világon a legnagyobbak közé tartozik. Már elkezdődött az első menet. Hát én nem bírtam visszatartani a bőgést. Annyira szánalmas volt az az állat, teljesen kikészülve, lógó nyelvvel azt sem tudta, hogy mi történik vele. Először csak vadítják, körbe, körbe rózsaszín leplekkel, aztán bejön két lovas, hosszú dárdákkal, akik megdöfik. Akkor már vérzik is, aztán a lovasok kimennek. Utána beledöfnek még egy pár kisebb botos, azok benne is maradnak, aztán jön a torreádor, aki piros lepellel hecceli még egy darabig.
16 perce van arra, hogy a végén egy karddal szemből ledöfje. Borzalmas az egész. Összesen 8 bikát végeztek ki. Először volt két béna torreádor, de a harmadik meg a negyedik az jó volt, igaz a harmadik bika is sokkal harciasabb volt mint a többi.. A tömeg teljesen beindult. Amikor a torreádor tényleg jól csinálta, akkor a tömeg ütemesen ordította, hogy ollé, ahogy a bika kerülgette a faszit. Aztán ütemesen ordították, hogy torréro, torréro, aztán mindenki kalapokat dobált be. Amikor végül a jó torreádor ledöfte a harcias bikát, azt nem csak simán kihúzták, hanem körbe húzták az arénába és a tömeg megtapsolta, a torreádornak meg mindenfélét, kalapokat, kabátokat, párnákat bedobáltak. Ő meg körbement, és a tömeg örjöngése közben a segítői a bedobált cuccokat visszadobálták. A legvégén a két jó torreádort a nyakukban vitték ki, a két másik béna meg csak úgy elkullogott.
Ezek az emberek szerintem minden vasárnap itt vannak, voltak fiatal nők egyedül a csecsemőjükkel. Hihetetlen, én mégegyszer nem lennék rá képes, hogy megnézzem.
Feb. 4. Még tegnap este kiderült,
hogy nem lehet otthagyni a cuccot a szállodában. Úgyhogy reggeliztünk, aztán összepakoltunk és kimentünk a buszpályaudvarra. Még majdnem a szálló előtt rámüvölt valaki az utcán, hogy Kaatii, hát az AF-es Zsolt volt a reptérről. Tiszta őrület, hogy egy 20 milliós városban a világ másik felén csak úgy véletlenül találkozunk. A buszpályaudvaron az egyik zsákot beraktuk a megörzőbe és egy szuper bussszal (még kaját is adtak) elmentünk PUEBLO-ba. Ott nagy nehezen egy kis helyi busszal bementünk a is a belvárosba. Nagyon jól néz ki a belső rész. Nagyon sok ház van még a spanyolok idejéből és majdnem mindegyik téglával vagy színes csempével van borítva. Pueblo amúgy a csempegyártásról meg a cserépedényeiről híres. Hát nem mondom ekég jók, de iszonyú drágák. Egy csempe 30-40 peso, az edények meg nem olyan nagyon nagy számok.
Itt is voltunk egy elég jó múzeumban és itt is gyönyörű volt a belső udvar.
Utána beültünk kávézni, aztán egy internet caféból küldtem levelet a reptérre, hogy foglaljanak át. Utána még sétáltunk egy kicsit, de tök hideg lett. Ettünk valamit, aztán kértünk reggel 6-ra ébresztést és lefeküdtünk.
Feb. 5. 7-re már kint voltunk a buszpályaudvaron.
Meg lehetett fagyni. Megvettük a jegyeket, aztán fagyoskodtunk 8-ig, mire végre elindult a busz. 5és fél órát buszoztunk gyönyörű tájakon keresztül TAXCO-ba. Teljesen másmilyennek képzeltük a várost. Itt régen ezüstbányák voltak, amik már rég kimerültek, de a városban még mindig minden az ezüst körül forog. Az egész város egy meredek hegyoldalra épült. Állítólag itt mindent csak a régi koloniál stílusban lehet építeni, mert meg akarják őrizni a város egységét. Hát nem tudom, ez azért annyira nem sikerült nekik. Jó a főtér, meg a környéke az tényleg jó, de ahogy egy sikátorral kijjebb mész, már minden tiszta szemét és egymás hegyére, hátára épültek a házak. A szálloda az elég jó lett volna, mert a tetőn volt a szoba, hatalmas terasszal, de a fürdő az borzalmas volt és úgy általánosan le volt pusztulva az egész. Egész délután mászkáltunk meg fényképeztünk. A piacon vettünk 2kg zöld citromot meg két kalapot. Azt hittem, hogy tök jó ezüst dolgokat fogok majd venni, de szinte semmi sem tetszett annyira. Egy két dolog lett volna, azték motívumokkal, de azok meg túl nagyok voltak és ebből kifolyólag nagyon drágák is.
Feb. 6. Reggel megpróbáltam fürödni, mert úgy tűnt, hogy folyik a melegvíz. Ez nem volt egyszerű, mert a zuhany az eldugult WC fölött volt, igen érdekes volt hátraívelve úgy zuhanyozni, hogy közben ne érj hozzá a WC-hez. Rájöttünk, hogy már nincs kedvünk semmihez. Legyalogoltunk a buszmegállóhoz. Megvettük a jegyeket, aztán egy szimpatikus helyen kajáltunk, meg ücsörögtünk amíg jött a busz.. Az Apádra Ütök ment a buszon, szerencsére angolul, úgyhogy hamar eltelt az a 2 és fél óra. Egy másik buszpályaudvarra érkeztünk, mint ahol a cuccot hagytuk. Átmetróztunk oda, kivettük a másik zsákot, aztán kimetróztunk a reptérre. Jó sokat kellet várni amíg kinyitott a check-in, viszont így a foglalásos jegyünkel arany életünk volt. Rögtön az elején fölvetettük magunkat és bementünk a lounge-ba. Ott jöttem, rá, hogy annyira furcsa volt, hogy nem kellett kuncsorogni, hogy teljesen elfelejtettem, hogy választhatnék helyet is. Na mindegy. A Cimbó whiskey-zett én meg Baileys –t iszogattam, amíg elkezdődött a beszállítás. A helyünk végül is teljesen jó volt. Valószínű életünkben először és utoljára is fönt pöffeszkedtünk a púpban.

2008/09/16

Peru-Bolívia-Chile 1999

akkor írt napló, papírképek szkennelve

több kép itt

Feb. 10. Éjszaka leesett kb. 30 cm hó, attól féltünk, hogy ki sem tudunk menni a reptérre. Ha igen, akkor meg a gép nem fog elindulni. De aztán minden simán ment. Késéssel indultunk ugyan, de abból behozott valamit, meg rohantunk is, majd kiderül, hogy a másik késik több mint egy órát. Eredetileg 47-tel túl volt könyvelve, de simán fölfértünk. 9 órát repült CURACAO-ig, ott ki lehetett szállni, tök jó volt, hogy csak úgy össze-vissza lehetett mászkálni a betonon egy ekkora gép alatt. Álltunk egy órát, majd majdnem 4 óra volt még LIMA-ig.
A reptéren rögtön megrohant 2 eléggé erőszakos ember, de mivel négyen voltunk plusz a négy nagy zsák, elmentünk velük mert egy minibusszal voltak. Az első szállodában amit ők ajánlottak nem volt hely, de volt mellette egy másik, ahol volt két szoba. Lepakoltunk, aztán elmentünk sörözni.
Feb. 11. Borzalmasan aludtunk. Iszonyú meleg volt, pára, zaj meg egy csomó szúnyog. A szomszédos kávézóban ittunk finom tejeskávét, aztán elindultunk gyalog a buszpályaudvarra.
A Feri kezéről az első fél órában letépték az állítólag 1000 márkás órát (mi a francnak ide egy ilyen drága óra?). Mi nem is láttuk, mert előrébb voltunk, de szerintük legalább hárman összedolgoztak.
Megvettük a buszjegyeket másnapra NAZCA-ba, aztán fogtunk egy taxit és elmentünk az Arany Múzeumba. Hát az lenyűgöző volt! Nem csoda, hogy a spanyolok, amikor ezeket a kincseket meglátták teljesen elvesztették az eszüket. Némelyik tárló olyan volt mint egy szex bolt kirakata.
A múzeum után fogtunk egy másik taxit és elmentünk a Miraflores negyedbe, kajáltunk aztán lementünk a tengerpartra, illetve a partot övező sziklavonulat tetejére, utána fagyizás, majd megintcsak taxival visszamentünk a belvárosba a Plaza De Armas-ra. Nagyon jól nézett ki így kivilágítva, csak röhejes volt, mert az első taxis kerek perec megtagadta, hogy oda menjen ilyenkor estefelé. A második aki végül is odavitt, minden útkereszteződésnél, ahol meg kellett állni, fölhúzatta velünk az ablakot, mert kikaphatják a táskánkat, vagy a szemüveget a fejünkről. A Lonely Planet meg azt írja, hogy ne legyünk paranoiásak. Hát ezek után elég nehéz nem annak lenni.
Feb. 12. Reggel kávézás közben rájöttünk, hogy pont szemben a tér másik oldalán a San Francisco katedrálisban vannak valami katakombák, amiket még meg tudunk nézni mielőtt buszra szállnánk. A kerengő meg az udvar gyönyörű volt, de a katakomba nem egy nagy szám.
A busz fél 12-kor indult. Egyszer megálltunk a sivatagban egy fél órára és 9-re értünk NAZCA-ba, ahol a buszmegállóban megrohant vagy 50 ember és mindenféle szállodákat ajánlgattak, de mi már előre kinéztünk egyet és az ráadásul pont ott volt a buszmegállóban. A szobák egy gyönyörű belső kertre nyíltak bougenvileákkal meg mangófákkal, és egy fedett teraszon egy csomóan kártyáztak. Mi is azt tettük éjfélig.
Feb. 13. Még előző este befizettünk egy repülésre a Nazca Vonalak fölött. Fél kilenckor reggeliztünk, én még a mango-papaya mixto-mat ittam, amikor szólítottak, hogy van előbb üresedés. Mivel a pilótán kívül csak 3 ember fér be a Cessna-ba, én külön mentem egy olasz párral. A kisbuszon, amivel kivittek a reptérre volt még két amerikás magyar, eléggé meglepődtek amikor beleszóltam a vitájukba.
A repülés az iszonyatos volt, mármint olyan értelemben, hogy mindent kihánytam, ahogy ott kanyargott össze-vissza, hogy jól lássuk a vonalakat. Még szerencse, hogy találtam egy zacskót. Amikor leszálltunk az indiánok vigyorogva csak a hátuk mögé mutogattak, hogy ott tudom kidobni. Volt ott egy nagy hordó, ami tele volt ugyan olyan narancssárga (mango-papaya) zacskókkal.
Nem nagyon értem, hogy ezek a vonalak, hogy maradtak meg, miért nem mosta el őket a víz, ugyanis fölülről teljesen úgy látszott, hogy ez a félsivatag itt tulajdonképpen egy hatalmas vízmosás.
Amíg Cimbóék repültek, én megvettem a buszjegyet másnap hajnali háromra, Arequipába.
Utána döglöttünk egy kicsit, aztán elmentünk ebédelni. Utána meg jött az ember a minibusszal, és mentünk a temetőbe. Ez a temetős dolog kombinálva volt a repüléssel, előző nap erre is befizettünk. Hát ez eszméletlen egy hely volt. Kint a sivatag közepén találtak egy temetőt, mit a sírrablók már teljesen kiraboltak, mára csak a csontvázak meg a múmiák maradtak a teljesen nyitott sírokban. Egy elég nagy területen szanaszét szórva mindenütt emberi csontok és van egy pár téglafalú nyitott kripta. Ezeknek is volt teteje, de azt már rég eltüzelték. A múmiák eredetileg be voltak tekerve rongyokba és rendesen ki voltak preparálva, de mára már alig van rajtuk valami, csak a csontvázak ücsörögnek egy pár rongyban. Némelyiknek több mint másfél méteres haja van, mert az előkelőségeknek sosem vágták le a haját. Visszafelé láttuk messziről a mostani szegények temetőjét, egy csomó rozsdás vaskereszt a csupasz homokon.
Utána elvittek egy helyre, ahol az iszapból vonják ki az aranyat kb. úgy, mint 500 évvel ezelőtt. Úgy néztek ki, mint a rabszolgák. Utána még megnéztünk egy keramikusműhelyt.
Az idegenvezetőtől megkérdeztem, hogy mennyi itt az átlagbér, azt mondta, hogy 200-300 dollár, amit nem hiszek el. Azt mondta, hogy 14000 sol alatt nem kell adót fizetni, ami egy nonszensz, mert akkor érthető, hogy miért ilyen szarok az utak meg minden. Miből lenne pénz, ha senki sem fizet adót? Az utolsó földrengés után, ami valamikor 90 körül volt, Nazca 30%-a maradt csak meg, és akkor az államtól mindenki kapott építési segélyt, de nem pénzben, hanem építőanyagban, amit 2000-től kell majd visszafizetni havi 10 dollárjával 20 év alatt. Így aki már fölhúzott egy szintet és tud hol lakni, az elkezdi visszafizetni, és nem folytatja, meg azért sem mert ha kész a ház, akkor adót kell fizetni utána. Így egyik ház sincs befejezve, mindegyiknek lapos a teteje, állnak ki a vasak és iszonyú dzsuva minden.
Este a szállodában kártyáztunk, meg megnéztünk egy videót az inkákról meg a többi perui ősi kultúráról, aztán lefeküdtünk, mert 2-re kértünk ébresztést.
Feb. 14. Persze a busz 2 órát késett, addig ott ültünk a lepusztult buszmegállóban. A busz meg teljesen tele volt, úgy kellett fölállítani az embereket a helyeinkről. Megint egy sivatagi pihenővel du. 3-ra értünk AREQUIPA-ba. A város is tulajdonképpen egy sivatagi fennsíkon fekszik 2370 m magasan. Sokkal tisztább és rendezettebb, mint amiket eddig láttunk, Limát is beleértve. Kinéztünk egy jó kis szállodát, ami egy szép régi ház első emeletét foglalta el. Sajnos csak egy saját fürdőszobás szoba volt és oda a Feriék mentek, akkor még nem tudtam, hogy ezzel mennyi bajom lesz. A közös fürdőben még megvolt a türkizkék és lila eredeti szecessziós csempe. Szóval elmentünk vacsorázni, és mi az Anikóval ettünk egy töltött avokadót, amit nem kellett volna. Éjszaka iszonyatos hasgörcsökre ébredtem. A folytonos rohangászásban, többször gondoltam azt, hogy nem érem el a ház másik felén lévő fürdőszobát. Ilyen borzalmas görcseim még soha sem voltak.
Feb. 15. Reggel kiderült, hogy Anikó is hétszer hányt. Mi föl sem bírtunk kelni.

A fiúk elmentek és befizettek egy 2 napos túrára a COLCA CANYON-ba. Mi csak kora délután tértünk magunkhoz némi lázcsillapító meg bélfertőtlenítő után. Elmentünk megnézni a szomszédban lévő Santa Catalina kolostort, ami gyönyörű volt. Utána elmentünk repülőjegyet venni CUSCO-ba. Csak péntek reggelre volt hely, nem tudom mit fogunk itt csinálni még egy napig.
Feb. 16. Reggel összepakoltunk és beraktuk egy szekrénybe azt, amit nem akartunk magunkkal vinni a kanyonba. Fél 9-kor jöttek értünk. Kb. 10-ig még a városban köröztünk amíg összeszedtük a többi embert. Egy kisbuszba zsúfolódtunk be tizenketten meg a sofőr meg az idegenvezető. A busszal nem lett volna semmi baj, ha kiszerelnek egy sor ülést, de így borzalmas volt, így tényleg nem lehetett még megmozdulni sem, ráadásul a leghátsó sorban ültünk. Az eső is esett és kb. 50 m volt a látótávolság. Később, ahogy haladtunk fölfelé egész jól kitisztult. Egyszer megálltunk egy étteremnél 4200m magasan, ott ittam egy coca teát, ott még nem volt semmi bajom. Utána a 4800m magas hágónál már eléggé fájt a fejem, de nem vagyok biztos benne, hogy a magasságtól, mert akkor már 6 órája zötykölődtünk borzalmas utakon, beszorítva a kocsiba. Alig volt levegő, de ha kinyitottam az ablakot, akkor meg lehetett fagyni. A hágó után szerencsére nem soká learaszolgattunk a CHIVAY nevű faluba. Ez a környék központja 8000 lakossal, és innen kezdődik a COLCA CANYON. Itt már vannak 1800 éves még az inkák előtti teraszok. Itt leraktak minket egy állítólag nagyon szuper étterem előtt, de én még a kajának a gondolatától is rosszul voltam, inkább elsétáltam a szállodába. Délután meg elvittek egy termálfürdőbe. Van itt a falu mellett egy vulkanikus forró forrás, és ahhoz építettek egy pár medencét. Itt több ismerőssel is találkoztunk még Nazcából. Mi négyen utána visszagyalogoltunk a faluba, kb. 4 km volt. Teljesen sötét lett mire visszaértünk. Olyan hideg volt, hogy egy árustól vettem egy sapkát. Én nagyon éreztem, hogy 3700 m magasan vagyunk, habár lehet, hogy csak a gyomorrontástól voltam ennyire legyengülve. A faluban valami Fiesta féle volt, mert a főtér körül különböző népviseletű csoportok vonultak, ugráltak körbe monoton dobolással és furulyázással. Amikor éjfél körül fölébredtem még mindig hallottam ezt a borzalmas zajt.
Feb. 17. Fél 2-kor végleg fölébredtem. Az útikönyvet olvasgattam fél 6-ig, amikor zörgették az ablakot, mert 6-kor volt a reggeli. Persze negyed óra alatt megettük, aztán 7 utánig vártunk, hogy végre elinduljunk. Szerencsére sokkal jobb volt az idő, sütött a nap, de a környező havas hegyek azért nem bújtak ki a felhőkből. Megálltunk 2 faluban is. Az elsőben a templom előtt volt egy ember egy bébi alpakkával, amit meg lehetett simogatni, eszméletlenül aranyos volt.
A másodikban volt egy félig összedőlt templom, meg egy pár árus előtte, gondolom azok miatt álltunk meg, de persze senki sem vett semmit. Gyönyörűek voltak a völgyben a zöld teraszok. Az egyik kilátónál egy indián lány többféle kaktuszgyümölcsöt árult. Aztán odaértünk ahhoz a kilátóhoz, ahol a kondorokat szokták látni, meg ott már tényleg elég mély a kanyon. Hát abból nem láttunk semmit, mert már valószínű túl magasan volt és beleértünk a felhőkbe. Vártunk a ködben vagy egy fél órát, hogy hátha eloszlik, de aztán a vezető végre összeszedte a társaságot és visszaindultunk, hogy inkább a völgy másik oldalán elmegyünk még két helyre. Jött még egy csomó busz de aztán mindenki elindult visszafelé. Egyszer csak látjuk, hogy két busz megállt és néznek valamit. Ott már eloszlott a felhő és ott keringett két kondor. Tök jól lehetett őket látni. Utána Civayban álltunk meg megint kajálni. Nekünk addigra már nagyon elegünk lett az egészből. Ki a fene akart megint 2 órán keresztül kajálni, hogy aztán azt mondhassák, hogy már késő van, nem megyünk a másik két beígért helyre.
1 óra körül indultunk vissza. A hágónál nem volt semmi bajom, a Cimbó szerint akklimatizálódtam. Megint meg lehetett fulladni a kocsiban, de nem lehetett kinyitni az ablakot a por miatt, később meg az eső miatt. Volt két gázló, amiket ide fele észre sem vettünk, de most rendes folyó lett az esőzés miatt. Szerencsére baj nélkül átjutottunk.
Feb. 18. Egész nap nem csináltunk semmit. Döglöttünk meg mászkáltunk a városban. Most kezd először igazán elegem lenni a négyesben való utazástól.
Feb. 19. Reggel kimentünk a reptérre. Utoljára csak kegyes volt az idő, és megláthattuk az EL MISTI-t, hát mit mondjak, elég lenyűgöző volt. A reptér mögött amúgy is volt egy csomó gyönyörű havas hegy. Az út egy órát sem tartott CUSCO-ba. Szereztünk egy szállodát, lepakoltunk, aztán megkerestük a turista irodát. Vettünk egy Cusco visitor jegyet és megkérdeztünk mindent. Utána fölmentünk a SACSAHUAYMAN romokhoz. Cuscot annak idején puma formájúra építették az inkák. Ez a rom volt a puma feje. A cikk-cakk fal volt a puma foga. Itt láttuk először ilyen pontosan illeszkedő inka falat. Érthetetlen, hogy bírták ezeket a hatalmas köveket ilyen pontosan kifaragni és egyáltalán, hogy hozták ide? Kezdtünk éhesedni, ezért visszagyalogoltunk a városba, Cimbó vett magának egy kalapot, mert leégett a feje, én meg egy szép szövött pántot a fényképezőgépemre, aztán beültünk kajálni. Később megnéztük a katedrálist meg a Történeti Múzeumot. Utána bevásároltunk egy boltban az Inka trail-re, majd kimentünk az állomásra jegyet venni, de pont az orrunk előtt elfogyott. Ettől egy elég idegesek lettünk, de bementünk egy utazási irodába és vettünk ott egy kicsit drágábban és akkor már megvettük a jegyeket a Titicaca tóhoz is, mert a túra után úgysem lesz túl sok időnk. Azt ígérték, hogy reggel 6-kor jönnek a jegyekkel. Összecsomagoltuk amire szükségünk volt a hegyen, a koszos cuccainkat meg beadtuk mosatni.
Feb. 20. Reggel persze az ember nem jött, ismét kezdtünk idegesek lenni, amikor jött egy taxis, aki az én nevemet mondta és elvitt az állomásra, ahol várt egy nő a jegyekkel. Igaz, hogy nem első osztályra szólt, pedig azt fizettünk, de már ennek is örültünk. A vonaton nem is voltak sokan, de amikor elhagyta az oda-vissza araszolgatós emelkedőt, az egyik faluban felözönlöttek egy csomóan irtózatos csomagokkal. Mentek AGUAS CALIENTES-be a piacra a terményeikkel. Ilyen tömött járművön én még sosem utaztam. Az egyik megállónál elkezdtek föladogatni kukoricás zsákokat az ablakon keresztül, majd egyszerűen beöntötték a lábunk alá. Utána a csöves kukoricán tipródtunk. Leszállni csak úgy lehetett, hogy megkértük az embereket, hogy ha le bírtunk szállni dobálják ki a cuccainkat az ablakon, mi meg az emberek fején és mindenféle batyuk tetején mászva eljutottunk valahogy az ajtóig. Kiderült, hogy legalább 150-en leszálltak a 88 km-nél. Én már itt éreztem a vesztem. Venni kellett jegyet, majd be kellett írni magunkat két nagy füzetbe is, majd átmentünk egy függőhídon a RIO URUBAMBA-n és elkezdtük az INCA TRAIL-t.
Először a folyó mellet mentünk, aztán elkezdett az út emelkedni és utána végig emelkedett vagy lejtett de az egész úton összesen nem volt 1km egyenes szakasz. Kb. két óra gyaloglás után beértünk a WAYLLABAMBA faluba, addigra már emelkedtünk 450 m-t. Itt árultak sört meg kólát, üldögéltünk majdnem egy órát. Akkor még nem tudtam, hogy micsoda borzalmak elé nézek, mert eddig viszonylag enyhén emelkedett az út, de a falu fölött meredeken föl kellett cikkcakkozni, aztán elértünk a 3 Fehér Kőhöz, de még onnan is továbbmentünk egy köderdőn keresztül. Ott már 3900 m magasan voltunk. Ez 1100 m szintet jelentett. Én már minden 10m után leültem pihenni. A Cimbóval is történt valami, mert fájt a vesetájéka, úgyhogy ő sem bírta valami jól. Láttam egy zöld papagájrajt meg két kolibrit.
Az erdőben találtunk sátorhelyeket, főztünk levest aztán lefeküdtünk.
Feb. 21. Reggel még jó időben indultunk neki az első hágónak, de aztán eleredt az eső. Fölvettem a ponchót, amit az állomáson vettünk, de a nadrágom teljesen elázott. Háát valami iszonyat volt, ráadásul fönt a hágón 4200m-en jeges eső esett és baromira fújt a szél. Lát persze semmit sem lehetett, úgyhogy gyorsan leindultunk, és 600 m ereszkedés után leértünk a folyóhoz, ahol pihentünk egy kicsit és ettünk egy kis nápolyit. A legtöbben (akik szervezetten jöttek) itt éjszakáznak és éppen spagettit zabáltak. Mi még fölmásztunk a szemben lévő RUNKURACAY nevű ovális romhoz. Ez megint kb. 200 m szint volt fölfelé. Itt szerencsére volt egy pár négyzetméternyi viszonylag vízszintes terület, ahol sátrat bírtunk verni, mert én nem bírtam volna továbbmenni. Ismét egy leves meg egy borzalmas kávé aztán már 6-kor lefeküdtünk. Fél éjszaka zuhogott az eső.
Feb. 22. Reggel kiderült, hogy a hálózsákom nekinyomódott a sátornak és tiszta víz lett. Egy kávé után nekiindultunk a második hágónak (3998m), közben hol eleredt, hol elállt az eső. Körben minden havas volt. A hágó után egy kicsit lejjebb láttuk a SAYACMARCA nevű romot, de csak távolabbról, mert oda külön föl kellett volna mászni és ahhoz egyikünknek sem fűlött a foga. Átmentünk egy inka alagúton, aztán a harmadik hágón ami "csak" 3700m volt. Innen aznap már csak lefele kellett menni, de nem gondoltam volna, hogy az is ennyire ki tud készíteni. Nemsokára megláttuk a PHUYUPATAMARCA nevű romot. Ez tényleg nagyon jól nézett ki, egy erődítmény lehetett. Itt láttunk először ilyen szertartásos fürdőket. Aztán itt kezdődött a borzalom, 1000m szint lefelé, néha 50-60 centis inka lépcsőkön, néha csak úgy a meredek úton. A Cimbónak a negyedénél elege lett és egyszerűen lerohant-ugrált. Nekem a rokkant térdeimmel ilyen szóba sem jöhetett. Ráadásul a legvégén a hostel fölött volt vagy 100m kavicsos vízfolyás, ami végképp hazavágta a lábaimat. Mire leértem már tényleg alig bírtam menni, viszont itt egy 16 ágyas szobában kaptunk helyet. Az étteremben ettünk rendesen levest meg minden félét.
Este valami csoda folytán még melegvíz is volt, úgyhogy egy jó kis zuhanyozás után már 8-kor lefeküdtünk.
Feb. 23. Hajnalban az egyik csoport már 4.30-kor indult, hogy a Nap kapujánál érjék a napfelkeltét. Én sem bírtam már aludni, úgyhogy ittam egy teát és elindultam egyedül, a többiek úgyis utolérnek. Itt szerencsére nem volt annyira meredek az emelkedő, csak a végén egy kicsit.
Itt alacsonyabban megint igazi dzsungelben vezetett a nagyrészt eredeti inka út. Találkoztam szembejövő hordárokkal, akik egy szál strandpapucsban hatalmas ablakkereteket cipeltek.
Másfél óra alatt elértem a Nap Kapuját, onnan már látszott a MACCHU PICCHU, de még majdnem egy órát kellett menni lefelé, hogy a bejáratnál kiiratkozzunk az Inca Trail-ről, és a csomagmegőrzőbe berakjuk a cuccot. Lilahajú amerikai nénikék jöttek fitten szembe, én meg mint egy rokkantnyugdíjas egyesével oldalazva lépkedtem a lépcsőkön annyira izomlázam volt a tegnapi lejtmenet után. Iszonyú sok turista volt, nem tudom mi lehet itt főszezonban. Nagyjából végignéztük az egészet. Nekem valahogy nem volt túl jó kedvem, szerencsére a
Feriék külön mászkáltak, mert rosszkedvűen eléggé nehezen tudom őket elviselni. Igyekeztem bememorizálni a dolgokat, hogy este a könyvben meg tudjam nézni, hogy mi micsoda. 1 óra körül busszal lecikk-cakkoztunk a faluba a vonathoz. Pont jókor, mert megint elkezdett zuhogni az eső. Az egész falu a sín mellé épült, és az egész falu tulajdonképpen egy nagy piac, illetve a sín mellett végig éttermek vannak. Beültünk egybe, ahonnan jól lehetett látni mindent és össze vissza ettünk, miközben felváltva sorba álltunk jegyért. Később kiderült, hogy nem kellett volna annyira hajtani az első osztályú jegyért, mert kb. fele akkora hely van az ülések között, mint a másodosztályon. Egy olasz meg egy amerikai gyerek ült velünk szemben, megbeszélésre egyszerre kellett lábat cserélni olyan kicsi volt a hely, de végül is jól eltelt a több mint 4 óra, mert végig beszélgettünk. A szállodában kiderült, hogy minden rendben, a vonatjegy másnapra már ott várt és a mosás is kész volt.
Feb. 24. Reggel csak befejeztük a pakolást, megreggeliztünk és kimentünk az állomásra. A vonat az tök jó, bársony ülések egymással szemben és van asztal is, úgyhogy lehet kártyázni, írni, enni. Igaz hogy a vonat baromira dülöngél, pedig most pótolom be az elmaradást Arequipa-tól, mert persze a füzetet nem cipeltem magammal a gyaloglásra. A Cimbóék kártyáztak, én meg átültem egy cseh fiúhoz, hogy nyugodtan írhassak, és akivel jókat beszélgettünk. PUNO előtt nem sokkal jött egy nő és elkezdte beszervezni az embereket két szállodához, 10 sol fejenként és ingyen odavisznek az állomásról. Ennek az lett a vége, hogy egy csomóan betuszkolódtunk két minibuszba, de egyik szállóban sem volt hely, így a végén az egész út legszarabb, legkoszosabb és legdrágább szállodájában aludtunk. Lefekvés előtt még elmentünk a főtére és egy utazási irodában befizettünk másnapra egy kirándulásra TAQUILE-be és megvettük a buszjegyet is LA PAZ-ba. Utána találtunk egy szuper éttermet és pisztrángot vacsoráztunk.
Feb. 25. Lehet, hogy a pisztránggal még sem volt valami rendben, mert én megint hánytam és fostam és a Cimbó is fosott. Jött értünk egy minibusz és kivittek a kikötőbe, majd beszálltunk egy elég szakadt bárkába. Kb. félórás töfögés után elértünk egy úszó szigetre, ami nekem eléggé csak turista attrakciónak tűnt, de mindegy, ezt is láttuk. Utána egyre szarabb lett az idő, a bárka egyre jobban hánykolódott, majd az eső is esett, így az út jóval tovább tartott, mint ahogy először mondták, de szerencsére mire a szigetre értünk megint gyönyörű idő lett. A kikötőből föl kellett mászni egy hegyre, ami két hasgörcs között nem volt annyira könnyű.
Még a hajón a vezető összeírta, hogy a 3 fajta menüből az étteremben ki mit kér, de én nem mertem semmit enni, pedig szívesen megkóstoltam volna. Ezek a szigetlakók csak ünnep idején esznek húst és amúgy még halat is ritkán, majdnem teljesen vegetáriánusok. Valami katalán emberről nevezték el a szigetet még a spanyol hódítás korában, és az itt lakók azóta is katalán népviseletben járnak, aminek van egy kis kecsua beütése. A férfiak kötnek. Sétálgatnak össze vissza és közben mindenféle gyönyörűséges dolgokat kötnek. Ők is eszméletlen kötött sapkákban járnak, egyik gyönyörűbb, mint a másik. A hegy tetején levő falu főterén van egy nagy népművészeti bolt, ahol minden fix-re be van árazva és meg van számozva, gondolom, hogy be tudják azonosítani, hogy ki csinálta. Ez volt az egyetlen hely Peruban, ahol nem lehetett alkudni. Vettünk 3 sapkát meg 2 fejpántot, de legszívesebben mindent megvettem volna. Tényleg ilyen szép dolgokat még életemben nem láttam!
Fél 3-ra vissza kellett menni, mert indult a hajó. Visszafelé egyenesen mentünk a városba, az idő is jó volt de még így is 3 órát tartott az út. Én már azt hittem belehalok. A bárka alján fetrengtem végig. Este még mászkáltunk a városban, hogy elköltsük a maradék pénzünket. Vettünk egy pulóvert meg egy szőttes inget a Cimbónak.
Feb. 26. Reggel jött értünk a busz és elindultunk LA PAZ-ba. Rossz volt az idő, úgyhogy végigbóbiskoltuk az amúgy is elég lehangoló utat a majdnem teljesen sík ALTIPLANO-n a határig. Simán kiléptünk Peruból, átsétáltunk a bolíviai határállomáshoz és mi a Cimbóval simán be is léptünk Bolíviába. A Feriék jóval mögöttünk álltak a sorban, addigra eszükbe jutott, hogy a magyaroknak egy pár napja már kell vízum. Az Anikó persze nem akarta annyiban hagyni, a végén nagy üvöltözések közepette egy katona vezette ki őket az épületből. Vissza kellet menniük Peruba, ahol az első faluban állítólag van egy bolíviai konzulátus. Szerencséjükre a peruiak nem foglalkoztak velük, mert az egyszeri perui vízumuk azzal, hogy kiléptek lejárt. Közben a busz már dudált, hogy indul.
Én fölszálltam, mert minden cuccunk fönt volt, a Cimbó meg ottmaradt a határon. Ahogy pakoltam össze a Feriék holmiját, rám szóltak a mögöttük ülők, hogy mit csinálok. Elmondtam, hogy mi történt, erre az egész busz engem sajnált és mindenféle hasonló történeteket mesélt mindenki. COPACABANA-ban le kellett szállni a buszról és egy óra pihenő után indult tovább a már bolíviai busz. Szerencsére segítettek, de aztán mindenki beült enni meg inni az ott lévő éttermekbe, én meg mint egy kotlós ültem a 4 nagy zsákon, és erősen reménykedtem, hogy oda fognak érni mire indul a busz. Végül így is lett, az utolsó pillanatban megjöttek. Fejenként 30 dollárért vettek bolíviai vízumot, amivel már gyorsan beengedték őket és még egy minibuszt is találtak, ami elhozta őket. A busszal egy kicsit mentünk csak a TITICACA-tó legkeskenyebb pontjáig, ahol megint ki kellett szállni és külön átkompolták a buszt egy iszonyú szakadt kis kompon, meg külön az utasokat egy motorcsónakkal. Ráadásul még a bolíviai haditengerészet is leellenőrizte az útleveleinket.
Utána kb. 1.5 óra múlva beértünk LA PAZ-ba. Az út először tökéletes volt, záróvonal meg a széle is fölfestve. El voltunk ájulva, mert Peruban ilyet nem láttunk, de aztán egy idő múlva minden eltűnt és maradt az iszonyú kátyús keskeny út, ráadásul La Paz külvárosa is iszonyú dzsuva , úgyhogy a megdöbbenésünk már már elmúlt, amikor megláttuk az igazi La Pazt. A város egy mély völgyben fekszik, eszméletlenül jól nézett ki, ahogy az ismét megjavult úton ereszkedtünk lefelé. Találtunk egy elég jó szállodát, aztán megkerestük a fő buszpályaudvart, hogy megvegyük a jegyet ARICA-ba. A jól szervezett pályaudvaron rögtön megtaláltuk a Chilebus irodáját és 22 dollárért meg is vettük a jegyeket, pedig mindenki 30-ról beszélt.
Utána besétáltunk a belvárosba és csak ámultunk és bámultunk, mert sokkal hangulatosabb és klasszabb, mint akármelyik perui város beleértve Limát is. Jó, Cusco talán kivétel, de azzal nagyságra sem lehetett összehasonlítani. Egész este sétálgattunk, meg ettünk-ittunk és eléggé lekeveredtünk a völgybe, a szállodához jó sokat kellett mindenféle meredek utcákon fölfelé menni. Rendesen kifáradtunk mire ágyba kerültünk.
Feb. 27. Reggel jó sokáig aludtunk. Még épp, hogy kaptunk reggelit, aztán elindultunk a városba. Szerencsére elég hamar szétváltunk. Először képeslapokat írtunk, aztán vagy két órát jártuk a boltokat és egyre zavarodottabbak lettünk, mert legszívesebben mindent megvettünk volna. Utána találkoztunk a Feriékkel, de megint szétváltunk és folytattuk a vásárlást.
Közben délután eszméletlen jó fények lettek, úgyhogy elkezdtünk a meredek utcákon fölfelé gyalogolni, hogy hátha találunk valami kilátószerűséget, ahonnan láthatjuk a Hegyet, a Huayna Potosí-t. Kilátót ugyan nem találtunk, de bekeveredtünk egy hatalmas piacra. Nagy nehezen áttörtük magunkat a tömegen, de a hegy nem látszott és közben a nap is lement, úgyhogy elindultunk lefelé, vissza a belvárosba. Lent a völgyben a középső főúton viszont mégiscsak megláttuk. Teljesen eltűntek róla a felhők, a nap még egy kicsit megvilágította, ott fehérlett a már majdnem sötét város fölött. Gyönyörűen látszott az egész, a maga több mint 6000 méterével.
Feb. 28. Reggel 5-kor kellett kelni, mert 6-ra kint kellett lennünk
a buszpályaudvaron. A busz szuper volt. Az első sorban ültünk a sofőr mögött-fölött. Volt egy tök jó fej steward, akit rá bírtunk venni, hogy megkérje a sofőrt, hogy húzza el a mögötte lévő függönyt, így kiláthattunk előre is. Kaptunk tálcán reggelit, mint egy repülőn. Én egyre idegesebb lettem, ahogy közeledett a határ, hogy megússzuk-e a vízumnélküliséget.( Megúsztuk.) Eszméletlen helyeken mentünk keresztül. A bolíviai határon 15 perc alatt átjutottunk, aztán átmentünk egy 4670 m magas hágón, amíg elértük a chilei határátlépőt. Ott először vártunk vagy 20 percet, míg az előttünk lévő busszal végeztek, aztán ki kellett szedni az összes csomagot, egy hatalmas kupacba, amire ráengedték a drogkereső kutyákat. Utána volt az útlevélkezelés, aztán a kézipoggyászokkal el kellett vonulni a vámosok előtt, akik mindenbe beletúrtak. Alá kellett írni egy papírt, hogy semmi növényt vagy gyümölcsöt nem viszünk be. Az Anikónál volt 3 mandarin, amit persze elvettek, ő meg ott üvöltözött a tipikus dél amerikai napszemüveges vámossal. Nekem rögtön eszembe jutott egy pár film. Az ilyen helyzetekben szoktak fölhúzott puskát fogni az emberre, majd elvinni 100 év stadionrabságra.
((Szerencsére csak másnap jutott eszembe az a 10 deka coca tea, amit a piacon vettem és ott volt a kiszsákom alján, mert ha ott eszembe jut biztos infarktust kapok. Másnap, amikor megtaláltam csak röhögtem, majd haza is hoztam, aztán tényleg rám jött a frász, amikor itthon tudatosult bennem két héttel később, amikor a Palin féle útifilmet néztem a TV-ben, hogy gyakorlatilag kábítószert csempésztem 3 határon keresztül. Amilyen idióta vagyok, bennem föl sem merült, hogy ez a coca tea, amit Peruban meg Bolíviában mindenhol lehet kapni, a rendes éttermekben is fölszolgálják, bármiféle kapcsolatban lenne a kokainnal, és a világon máshol mindenhol illegális.))
A határ után a LANCA Nemzeti Parkon keresztül ment az út gyönyörű hegyek között. Lehetett látni egy hatalmas hófödte vulkánt is, majd ahogy elkezdtünk lefelé ereszkedni fokozatosan eltűnt a növényzet és leértünk a totális sivatagba. Az elején még volt egy kandeláber kaktuszos rész, de azután már végképp semmi csak homok meg kő. Ahogy ereszkedtünk lefelé gyönyörű volt a rálátás az öntözött harsány zöld völgyre, amin végigmentünk a tengerpartig. 3 óra körül értünk ARICA-ba. Több mint egy órát szarakodtunk az autóbérléssel, az egyik cégnél már be is pakoltunk a kocsiba, csak még én töltögettem a papírokat, amikor kiderült, hogy félreértettük egymást, mi nem itt akarjuk leadni a kocsit, hanem SANTIAGO-ban, ami több mint a duplája lenne. Így inkább fogtunk egy taxit és kerestünk egy szállodát, aztán elsétáltunk megkeresni az autókölcsönzőket. Közben jókat ettünk, ittunk, fagylaltoztunk és megnéztük az Eifel építette volt vámházat.
Kiderült, hogy nem nagyon van másik autó, úgyhogy fölhívtuk ugyanazt a céget és mégiscsak kibéreltük a kocsit.
Márc. 1. Reggel 8-ra jött egy nő a kocsival és végre elindultunk dél felé. Hihetetlen ez a sivatag. Nyíl egyenes az út több tíz kilométeren keresztül, aztán egyszer hatalmas kanyarokkal vagy tíz kilométeren keresztül leereszkedik egy óriási vízmosás aljára, ahol átmegy egy vagy teljesen, vagy majdnem kiszáradt kis folyón, majd visszaemelkedik megint a fennsíkra, és egyenesen megy tovább. Ilyen folyóvölgy volt vagy három.
Kora délután értünk IQUIQUE-be. Itt is az volt, hogy a fennsíkról ereszkedtünk le a tengerpartra a városba, úgyhogy nagyon jól nézett ki föntről. Volt itt egy hatalmas vámmentes bevásárlóközpont, ahová persze bementünk. Szerencsére már senki sem erőltette az együttlevést, úgyhogy külön-külön mászkáltunk. Vettünk a Cimbónak egy hátizsákot.
Utána tettünk a városban egy kört. Szép viktoriánus faházak voltak a belvárosban, mert a környező bányák eredetileg angol-amerikai tulajdonban voltak, és ezek voltak a tisztviselők házai. Utána a tengerparton, egy strand szélén a változatosság kedvéért megint ettünk egy papas fritas-t.
Innen szerencsére a tengerparton vezetett az út, elképesztő sivatagi tájakon. A Feri majdnem végig aludt az Anikó meg olvasott Este 9-re értünk ANTOFAGASTA-ba. Találtunk egy elég ótvar szállodát, de már nagyon fáradtak voltunk
Márc. 2. Reggel a parkolócédulákból rájöttünk, hogy itt egy órával előrébb vannak, mint Peruban. Így már érthető volt hogy előző nap este miért volt akkora tömeg az utcákon, viszont azt egyáltalán nem értettük, hogy reggel a nő, akkor hogy lehetett ott a megbeszélt időben az autóval. Na mindegy. Elmentünk egy hatalmas szupermarketbe, ami tökre olyan volt, mint itt a Cora, hogy vegyünk térképet. Az persze nem volt, de legalább vettünk egy csomó kaját meg gyümölcsöt. Utána eseménytelen 300 km után kimentünk a tengerpartra a PAN DE AZUCAR nemzeti parkba, mert állítólag ott fészkelnek a Humbold pingvinek, meg oroszlánfókát is lehet látni. Hát a pingvinek már kikeltek és elmentek, és fókát sem láttunk. Amúgy a hely gyönyörű volt, szedtem egy pár kagylót aztán mentünk tovább. Pont sötétedés előtt értünk COPIAPO-ba. Egy utcán egymással szemben két külön szállodában találtunk szobákat.
Elmentünk vacsorázni, aztán a főtéren sétálgattunk, ahol több mint 100 éves borsfák voltak körben. Ez volt a legszebb „Plaza de Armas” az összes közül, mert a legtöbb helyen így hívták a főteret, és mindenhol elég jól nézett ki.
Márc. 3. Reggel az Anikó megkérdezte, hogy ülhetne-e előre, mert hátulról nem lát (majdnem végig olvasott), erre a Cimbó is megkérdezte a Ferit, hogy akar-e vezetni. Innen kezdődött a borzalom, mert helyet cseréltünk. Először nem volt semmi, mentünk tovább (az Anikó bakter, elöl is olvasott), majd megérkeztünk LA SERENA-ba, ahol nem volt semmi különös, majd fölmentünk VICUNA-ba. Ez a falu a Nobel díjas Gabrielle Mistral szülőfaluja. Én a könyv alapján tök jó helynek képzeltem, mert szőlőültetvények vannak körülötte mindenhol, de nem volt ott semmi, csak egy poros kis falu. Volt egy pisco desztilláló üzem, amit meg lehetett nézni, úgyhogy bementünk, de az sem volt túl érdekes.
A szar turistatérkép szerint, amit az Anikó szerzett nagy nehezen, meg a szerint a térkép szerint is, amit a kocsmában láttunk a falon, volt innen egy út át OVALLE-ba, úgy hogy nem kell visszamenni La Serenába. Nagy nehezen találtunk egy köves földutat, de több embert is megkérdeztünk, és mind azt mondta, hogy arra kell menni. 112 km iszonyat lett a vége.
Feri az elején még nem vezetett olyan gyorsan, de miután visszafordultunk és egy szembejövő autós azt mondta, hogy ez az út még mindig jóval kevesebb idő, mintha körbemennénk, megint megfordultunk és elkezdett száguldani. Én hátul is beöveztem magam. Olyan volt mint valami crossverseny. Egy faluban ittak egy sört, ahol én hülye megjegyeztem, hogy mennünk kéne, mert tök sötét lesz mire leérünk. Erre onnan még gyorsabban ment. Volt még egy pár falu, amiken átszáguldottunk a tök szűk főutcán, a csirkék kutyák emberek között, ahol attól féltem, hogy elütünk valakit vagy valamit. Még szerencse hogy volt légkondi, mert a portól meg lehetett volna fulladni. Amúgy gyönyörű helyeken száguldottunk, dülöngéltünk, ugráltunk keresztül, de a végén már be kellett csukni a szemem, hogy ne hányjak. Végül is beértünk Ovalle-ba, pont sötétedésre. A Feri nagyon jókedvű és büszke volt ezért, én meg pofán tudtam volna vágni. Én kötelességszerűen, mint egy idegenvezető fölolvastam nekik a könyvből, hogy vagy itt alszunk, vagy 30-40 km-re van egy termálfürdő, ahol állítólag van kemping is. Persze a kempinges megoldást választották. Nagy nehezen megtaláltuk a tök sötétben a fürdőt egy drága szállodával és tényleg volt egy kemping is. Ez az egész együttes bent volt a sivatagban. Mi két perc alatt fölállítottuk a sátor belét, mert úgysem esik az eső, főztünk két levest, aztán a hálózsákból hallgattuk, ahogy a Feri anyázik, mert nem tudja beverni a sátorcöveket, meg hogy ez az a szuper kemping amit azt a szuper könyvem ír, amikor itt még vacsorázni sem lehet. Totál ki volt akadva. Ebből is nagyon elegem volt már, hogy én olvastam ki mindent a Lonely Planet-ből, amit folyton fikáztak, de nem tudom, hogy mi lett volna velünk nélküle. Nekik fogalmuk sem volt semmiről, hogy merre kellene menni, vagy mit kellene megnézni. A Macchu Picchun és a Nazca vonalakon kívül nem tudtak semmit, még a városok nevét sem voltak képesek megjegyezni. Arról már nem is beszélve, hogy szinte az összes szállodát Lonely Planet-ből néztem ki és mindent az ott lévő térképek alapján kerestünk meg.

Márc. 4. Reggel ahogy kiértünk a főútra, az első büfében megálltunk reggelizni, aztán elmentünk a FRAY JORGE nemzeti parkba. Ez a hely azért érdekes, mert a Humbold áramlás miatt (ami ugye hideg), délutánonként egy felhőréteg alakul ki, ami itt a hegyeken kicsapódik.
Ezt úgy hívják, hogy CAMANCHACA, és egy igazi köderdő alakult ki, csüngő mohákkal meg mindennel a tök száraz félsivatag közepén. Elég érdekes volt, de azért nem volt valami nagy durranás, viszont volt egy csomó tök szelíd róka. Meg egy pár guanaco. A négy dél-amerikai lámaféléből szerintem ez hasonlít legjobban a tevére.
Innen lementünk egyenesen VINA DEL MAR-ba. Gyönyörű helyeken mentünk keresztül. A leggazdagabbaknak lehetnek itt nyaralóik, mert elképesztő házakat láttunk. A Feri teljesen belelkesedett, hogy tisztára olyan mint a Riviera. Vina Del Mar teljesen össze van épülve a sokkal lepukkantabb VALPARAISO-val. Lementünk egészen odáig, de aztán inkább visszafordultunk és Vina-ban kerestünk szállodát. Ez volt az első, ahol nem undorodtam a fürdőszobától. Este vacsoráztunk, aztán szétváltunk. Mi beülünk egy bárba koktélozni. Utána vettem egy trafikban cigarettát és a szállodában, ahol számolgattam, hogy mennyi pénzünk van még, kiderült, hogy valószínű 10000-ből adtak vissza, pedig 5000-rel fizettem, mert jóval több pénzünk volt, mint amennyinek kellett volna lenni. Ettől igen jó kedvünk lett.
Márc. 5. Ez az utolsó fél nap együtt! Reggel bementünk megint Valparaiso-ba, de nem találtunk parkolót. Két-három kör után rájöttünk, hogy nem is nagyon érdemes keresni. Fölmentünk egy hegyre, ahonnan elég jó kilátás volt a városra, aztán elindultunk SANTIAGO felé. 12-re be is értünk. A Szuper könyvemből kerestem nekik egy szállodát, aztán gyorsan otthagytuk őket.
Szerencsére megtaláltuk a jó kivezető utat a MAIPO völgy felé. Itt vált számunkra először egyértelművé, hogy itt már jön az ősz, mert valahogy teljesen őszi hangulata volt mindennek.
Megebédeltünk, aztán fölmentünk a völgybe. Nem végig, mert felhőben voltak a hegyek, de azért láttuk az 5060 m magas havas EL MORADO-t. Eszméletlenek voltak a völgyben körben a sziklák, a zöldtől a rózsaszínig, mindenféle színeket lehetett látni. Mivel volt még időnk, lementünk még délebbre, egészen CURICO-ig.
Márc. 6. Rájöttünk, hogy a hegyek közé rendesen nem lehet fölmenni, menjünk ki inkább a partra. A VICHUQUEN tavat érintve kimentünk egészen a partra. A tó, körben az ültetett fenyvessel, nem volt valami nagy szám, gondolom nyáron sokan járnak ide, de most még az eső is esett.. A parton sem volt semmi csak a fekete homok, a szürke felhők meg a bazi nagy hullámok. Kagyló persze egy szál se az eső meg csak esik. Fölmentünk PICHILEMU-ba, ami állítólag népszerű üdülőhely. Most nem volt ott szinte senki, csak egy pár elvetemült szörfös.
A rossz idő eléggé elvette a kedvünket, úgyhogy inkább visszamentünk Santiago-ba.
Útközben egy árustól vettünk egy nagy kosár epret, és negyed óra alatt a kocsiban menet közben befaltuk az egészet. Kinéztem egy szállodát egy kicsit kintebb a belvárostól, hogy meg lehessen állni a kocsival. Viszonylag könnyen megtaláltuk. Otthagytuk az autót és bementünk a városba, ahol szinte minden be volt zárva.
Márc. 7. Reggel jól bereggeliztünk a szállodában. Vasárnap volt, úgyhogy kinéztem egy kézműves kirakodóvásárt. Jó kis Szentendreszerű hely volt, jól lehetett nézelődni. Vettünk egy csempe házszámot, meg egy fülbevalót. Közben a parkolóban lemosattuk a kocsit, mert ilyen iszonyú mocskosan nem lehetett volna visszaadni. Utána csak úgy autózgattunk mindenféle kertvárosi helyeken, amikor is a Cimbó észrevette, hogy havas hegyeket lehet látni. A térkép szerint az a közeli síhely lehet, úgyhogy gyorsan elindultunk arra. Először betévedtünk egy völgybe, ahol valami rézbánya lehetett, mert a patakban a kövek olyan zöldek voltak, mint a régi réz dolgok. Utána megtaláltuk az utat és kb. 40 hajtűkanyar után fölértünk az EL NEVADO völgyben két szállodához meg a síliftekhez. Ez 3040 m magasan volt. El sem tudom képzelni, hogy mi lehet ezen az úton télen, hóban, síszezonban. Az információs tábla szerint a legfölső pálya 4300-ról indul lefelé, de még magasabbról is lehet, mert fölvisznek helikopterrel. Itt a környéken a legmagasabb hegy az EL POMO volt 5000 valamennyi méterrel . Ezeknek a szemét Santiagóiaknak tök jó lehet, van egy csomó tuti hóbiztos hely kevesebb. mint 50 km-re a belvárostól.
Utána átmentünk egy másik völgybe, mert olyan jól nézett ki egy városka messziről, de aztán kiderült, hogy teljesen kihalt, csak télen él. Itt be is tojtunk egy kicsit, mert úgy tűnt, hogy nem lesz elég a benzin. Nem is mentünk föl az út végéig, a bezárt benzinkúttól visszafordultunk. Persze simán elég lett volna. Utána elmentünk vacsorázni. Végre valami igazán jó helyen akartunk enni. Ez végül is harmadikra sikerült. Az első két helyen rendeltünk valami italt, aztán rájöttünk, hogy nem is annyira jó. Így mire a harmadikon végre ettünk, már eléggé be voltunk nyomva, pedig ott még ittunk egy üveg jó bort is. Én a végén már alig tudtam fölállni.
Márc 8. Reggel 8 körül telefonálni kellett az autó miatt. Nem volt túl egyszerű fölkelni, és az autó-visszaadás sem volt az. Az első ember, aki fölvette a telefont nem beszélt angolul és fogalma sem volt, hogy mit akarok. Szerencsére pont ott reggelizett egy srác, aki tudott spanyolul, őt kértem meg hogy telefonáljon. Neki rögtön megígérték, hogy jönnek. 11-kor tényleg jött egy szimpatikus ember, aki aláírta a papírokat és elvitte az autót.
Utána taxival kimentünk a reptérre, és símán fölfértünk a repülőre.
több fotó