2008/09/16

Peru-Bolívia-Chile 1999

akkor írt napló, papírképek szkennelve

több kép itt

Feb. 10. Éjszaka leesett kb. 30 cm hó, attól féltünk, hogy ki sem tudunk menni a reptérre. Ha igen, akkor meg a gép nem fog elindulni. De aztán minden simán ment. Késéssel indultunk ugyan, de abból behozott valamit, meg rohantunk is, majd kiderül, hogy a másik késik több mint egy órát. Eredetileg 47-tel túl volt könyvelve, de simán fölfértünk. 9 órát repült CURACAO-ig, ott ki lehetett szállni, tök jó volt, hogy csak úgy össze-vissza lehetett mászkálni a betonon egy ekkora gép alatt. Álltunk egy órát, majd majdnem 4 óra volt még LIMA-ig.
A reptéren rögtön megrohant 2 eléggé erőszakos ember, de mivel négyen voltunk plusz a négy nagy zsák, elmentünk velük mert egy minibusszal voltak. Az első szállodában amit ők ajánlottak nem volt hely, de volt mellette egy másik, ahol volt két szoba. Lepakoltunk, aztán elmentünk sörözni.
Feb. 11. Borzalmasan aludtunk. Iszonyú meleg volt, pára, zaj meg egy csomó szúnyog. A szomszédos kávézóban ittunk finom tejeskávét, aztán elindultunk gyalog a buszpályaudvarra.
A Feri kezéről az első fél órában letépték az állítólag 1000 márkás órát (mi a francnak ide egy ilyen drága óra?). Mi nem is láttuk, mert előrébb voltunk, de szerintük legalább hárman összedolgoztak.
Megvettük a buszjegyeket másnapra NAZCA-ba, aztán fogtunk egy taxit és elmentünk az Arany Múzeumba. Hát az lenyűgöző volt! Nem csoda, hogy a spanyolok, amikor ezeket a kincseket meglátták teljesen elvesztették az eszüket. Némelyik tárló olyan volt mint egy szex bolt kirakata.
A múzeum után fogtunk egy másik taxit és elmentünk a Miraflores negyedbe, kajáltunk aztán lementünk a tengerpartra, illetve a partot övező sziklavonulat tetejére, utána fagyizás, majd megintcsak taxival visszamentünk a belvárosba a Plaza De Armas-ra. Nagyon jól nézett ki így kivilágítva, csak röhejes volt, mert az első taxis kerek perec megtagadta, hogy oda menjen ilyenkor estefelé. A második aki végül is odavitt, minden útkereszteződésnél, ahol meg kellett állni, fölhúzatta velünk az ablakot, mert kikaphatják a táskánkat, vagy a szemüveget a fejünkről. A Lonely Planet meg azt írja, hogy ne legyünk paranoiásak. Hát ezek után elég nehéz nem annak lenni.
Feb. 12. Reggel kávézás közben rájöttünk, hogy pont szemben a tér másik oldalán a San Francisco katedrálisban vannak valami katakombák, amiket még meg tudunk nézni mielőtt buszra szállnánk. A kerengő meg az udvar gyönyörű volt, de a katakomba nem egy nagy szám.
A busz fél 12-kor indult. Egyszer megálltunk a sivatagban egy fél órára és 9-re értünk NAZCA-ba, ahol a buszmegállóban megrohant vagy 50 ember és mindenféle szállodákat ajánlgattak, de mi már előre kinéztünk egyet és az ráadásul pont ott volt a buszmegállóban. A szobák egy gyönyörű belső kertre nyíltak bougenvileákkal meg mangófákkal, és egy fedett teraszon egy csomóan kártyáztak. Mi is azt tettük éjfélig.
Feb. 13. Még előző este befizettünk egy repülésre a Nazca Vonalak fölött. Fél kilenckor reggeliztünk, én még a mango-papaya mixto-mat ittam, amikor szólítottak, hogy van előbb üresedés. Mivel a pilótán kívül csak 3 ember fér be a Cessna-ba, én külön mentem egy olasz párral. A kisbuszon, amivel kivittek a reptérre volt még két amerikás magyar, eléggé meglepődtek amikor beleszóltam a vitájukba.
A repülés az iszonyatos volt, mármint olyan értelemben, hogy mindent kihánytam, ahogy ott kanyargott össze-vissza, hogy jól lássuk a vonalakat. Még szerencse, hogy találtam egy zacskót. Amikor leszálltunk az indiánok vigyorogva csak a hátuk mögé mutogattak, hogy ott tudom kidobni. Volt ott egy nagy hordó, ami tele volt ugyan olyan narancssárga (mango-papaya) zacskókkal.
Nem nagyon értem, hogy ezek a vonalak, hogy maradtak meg, miért nem mosta el őket a víz, ugyanis fölülről teljesen úgy látszott, hogy ez a félsivatag itt tulajdonképpen egy hatalmas vízmosás.
Amíg Cimbóék repültek, én megvettem a buszjegyet másnap hajnali háromra, Arequipába.
Utána döglöttünk egy kicsit, aztán elmentünk ebédelni. Utána meg jött az ember a minibusszal, és mentünk a temetőbe. Ez a temetős dolog kombinálva volt a repüléssel, előző nap erre is befizettünk. Hát ez eszméletlen egy hely volt. Kint a sivatag közepén találtak egy temetőt, mit a sírrablók már teljesen kiraboltak, mára csak a csontvázak meg a múmiák maradtak a teljesen nyitott sírokban. Egy elég nagy területen szanaszét szórva mindenütt emberi csontok és van egy pár téglafalú nyitott kripta. Ezeknek is volt teteje, de azt már rég eltüzelték. A múmiák eredetileg be voltak tekerve rongyokba és rendesen ki voltak preparálva, de mára már alig van rajtuk valami, csak a csontvázak ücsörögnek egy pár rongyban. Némelyiknek több mint másfél méteres haja van, mert az előkelőségeknek sosem vágták le a haját. Visszafelé láttuk messziről a mostani szegények temetőjét, egy csomó rozsdás vaskereszt a csupasz homokon.
Utána elvittek egy helyre, ahol az iszapból vonják ki az aranyat kb. úgy, mint 500 évvel ezelőtt. Úgy néztek ki, mint a rabszolgák. Utána még megnéztünk egy keramikusműhelyt.
Az idegenvezetőtől megkérdeztem, hogy mennyi itt az átlagbér, azt mondta, hogy 200-300 dollár, amit nem hiszek el. Azt mondta, hogy 14000 sol alatt nem kell adót fizetni, ami egy nonszensz, mert akkor érthető, hogy miért ilyen szarok az utak meg minden. Miből lenne pénz, ha senki sem fizet adót? Az utolsó földrengés után, ami valamikor 90 körül volt, Nazca 30%-a maradt csak meg, és akkor az államtól mindenki kapott építési segélyt, de nem pénzben, hanem építőanyagban, amit 2000-től kell majd visszafizetni havi 10 dollárjával 20 év alatt. Így aki már fölhúzott egy szintet és tud hol lakni, az elkezdi visszafizetni, és nem folytatja, meg azért sem mert ha kész a ház, akkor adót kell fizetni utána. Így egyik ház sincs befejezve, mindegyiknek lapos a teteje, állnak ki a vasak és iszonyú dzsuva minden.
Este a szállodában kártyáztunk, meg megnéztünk egy videót az inkákról meg a többi perui ősi kultúráról, aztán lefeküdtünk, mert 2-re kértünk ébresztést.
Feb. 14. Persze a busz 2 órát késett, addig ott ültünk a lepusztult buszmegállóban. A busz meg teljesen tele volt, úgy kellett fölállítani az embereket a helyeinkről. Megint egy sivatagi pihenővel du. 3-ra értünk AREQUIPA-ba. A város is tulajdonképpen egy sivatagi fennsíkon fekszik 2370 m magasan. Sokkal tisztább és rendezettebb, mint amiket eddig láttunk, Limát is beleértve. Kinéztünk egy jó kis szállodát, ami egy szép régi ház első emeletét foglalta el. Sajnos csak egy saját fürdőszobás szoba volt és oda a Feriék mentek, akkor még nem tudtam, hogy ezzel mennyi bajom lesz. A közös fürdőben még megvolt a türkizkék és lila eredeti szecessziós csempe. Szóval elmentünk vacsorázni, és mi az Anikóval ettünk egy töltött avokadót, amit nem kellett volna. Éjszaka iszonyatos hasgörcsökre ébredtem. A folytonos rohangászásban, többször gondoltam azt, hogy nem érem el a ház másik felén lévő fürdőszobát. Ilyen borzalmas görcseim még soha sem voltak.
Feb. 15. Reggel kiderült, hogy Anikó is hétszer hányt. Mi föl sem bírtunk kelni.

A fiúk elmentek és befizettek egy 2 napos túrára a COLCA CANYON-ba. Mi csak kora délután tértünk magunkhoz némi lázcsillapító meg bélfertőtlenítő után. Elmentünk megnézni a szomszédban lévő Santa Catalina kolostort, ami gyönyörű volt. Utána elmentünk repülőjegyet venni CUSCO-ba. Csak péntek reggelre volt hely, nem tudom mit fogunk itt csinálni még egy napig.
Feb. 16. Reggel összepakoltunk és beraktuk egy szekrénybe azt, amit nem akartunk magunkkal vinni a kanyonba. Fél 9-kor jöttek értünk. Kb. 10-ig még a városban köröztünk amíg összeszedtük a többi embert. Egy kisbuszba zsúfolódtunk be tizenketten meg a sofőr meg az idegenvezető. A busszal nem lett volna semmi baj, ha kiszerelnek egy sor ülést, de így borzalmas volt, így tényleg nem lehetett még megmozdulni sem, ráadásul a leghátsó sorban ültünk. Az eső is esett és kb. 50 m volt a látótávolság. Később, ahogy haladtunk fölfelé egész jól kitisztult. Egyszer megálltunk egy étteremnél 4200m magasan, ott ittam egy coca teát, ott még nem volt semmi bajom. Utána a 4800m magas hágónál már eléggé fájt a fejem, de nem vagyok biztos benne, hogy a magasságtól, mert akkor már 6 órája zötykölődtünk borzalmas utakon, beszorítva a kocsiba. Alig volt levegő, de ha kinyitottam az ablakot, akkor meg lehetett fagyni. A hágó után szerencsére nem soká learaszolgattunk a CHIVAY nevű faluba. Ez a környék központja 8000 lakossal, és innen kezdődik a COLCA CANYON. Itt már vannak 1800 éves még az inkák előtti teraszok. Itt leraktak minket egy állítólag nagyon szuper étterem előtt, de én még a kajának a gondolatától is rosszul voltam, inkább elsétáltam a szállodába. Délután meg elvittek egy termálfürdőbe. Van itt a falu mellett egy vulkanikus forró forrás, és ahhoz építettek egy pár medencét. Itt több ismerőssel is találkoztunk még Nazcából. Mi négyen utána visszagyalogoltunk a faluba, kb. 4 km volt. Teljesen sötét lett mire visszaértünk. Olyan hideg volt, hogy egy árustól vettem egy sapkát. Én nagyon éreztem, hogy 3700 m magasan vagyunk, habár lehet, hogy csak a gyomorrontástól voltam ennyire legyengülve. A faluban valami Fiesta féle volt, mert a főtér körül különböző népviseletű csoportok vonultak, ugráltak körbe monoton dobolással és furulyázással. Amikor éjfél körül fölébredtem még mindig hallottam ezt a borzalmas zajt.
Feb. 17. Fél 2-kor végleg fölébredtem. Az útikönyvet olvasgattam fél 6-ig, amikor zörgették az ablakot, mert 6-kor volt a reggeli. Persze negyed óra alatt megettük, aztán 7 utánig vártunk, hogy végre elinduljunk. Szerencsére sokkal jobb volt az idő, sütött a nap, de a környező havas hegyek azért nem bújtak ki a felhőkből. Megálltunk 2 faluban is. Az elsőben a templom előtt volt egy ember egy bébi alpakkával, amit meg lehetett simogatni, eszméletlenül aranyos volt.
A másodikban volt egy félig összedőlt templom, meg egy pár árus előtte, gondolom azok miatt álltunk meg, de persze senki sem vett semmit. Gyönyörűek voltak a völgyben a zöld teraszok. Az egyik kilátónál egy indián lány többféle kaktuszgyümölcsöt árult. Aztán odaértünk ahhoz a kilátóhoz, ahol a kondorokat szokták látni, meg ott már tényleg elég mély a kanyon. Hát abból nem láttunk semmit, mert már valószínű túl magasan volt és beleértünk a felhőkbe. Vártunk a ködben vagy egy fél órát, hogy hátha eloszlik, de aztán a vezető végre összeszedte a társaságot és visszaindultunk, hogy inkább a völgy másik oldalán elmegyünk még két helyre. Jött még egy csomó busz de aztán mindenki elindult visszafelé. Egyszer csak látjuk, hogy két busz megállt és néznek valamit. Ott már eloszlott a felhő és ott keringett két kondor. Tök jól lehetett őket látni. Utána Civayban álltunk meg megint kajálni. Nekünk addigra már nagyon elegünk lett az egészből. Ki a fene akart megint 2 órán keresztül kajálni, hogy aztán azt mondhassák, hogy már késő van, nem megyünk a másik két beígért helyre.
1 óra körül indultunk vissza. A hágónál nem volt semmi bajom, a Cimbó szerint akklimatizálódtam. Megint meg lehetett fulladni a kocsiban, de nem lehetett kinyitni az ablakot a por miatt, később meg az eső miatt. Volt két gázló, amiket ide fele észre sem vettünk, de most rendes folyó lett az esőzés miatt. Szerencsére baj nélkül átjutottunk.
Feb. 18. Egész nap nem csináltunk semmit. Döglöttünk meg mászkáltunk a városban. Most kezd először igazán elegem lenni a négyesben való utazástól.
Feb. 19. Reggel kimentünk a reptérre. Utoljára csak kegyes volt az idő, és megláthattuk az EL MISTI-t, hát mit mondjak, elég lenyűgöző volt. A reptér mögött amúgy is volt egy csomó gyönyörű havas hegy. Az út egy órát sem tartott CUSCO-ba. Szereztünk egy szállodát, lepakoltunk, aztán megkerestük a turista irodát. Vettünk egy Cusco visitor jegyet és megkérdeztünk mindent. Utána fölmentünk a SACSAHUAYMAN romokhoz. Cuscot annak idején puma formájúra építették az inkák. Ez a rom volt a puma feje. A cikk-cakk fal volt a puma foga. Itt láttuk először ilyen pontosan illeszkedő inka falat. Érthetetlen, hogy bírták ezeket a hatalmas köveket ilyen pontosan kifaragni és egyáltalán, hogy hozták ide? Kezdtünk éhesedni, ezért visszagyalogoltunk a városba, Cimbó vett magának egy kalapot, mert leégett a feje, én meg egy szép szövött pántot a fényképezőgépemre, aztán beültünk kajálni. Később megnéztük a katedrálist meg a Történeti Múzeumot. Utána bevásároltunk egy boltban az Inka trail-re, majd kimentünk az állomásra jegyet venni, de pont az orrunk előtt elfogyott. Ettől egy elég idegesek lettünk, de bementünk egy utazási irodába és vettünk ott egy kicsit drágábban és akkor már megvettük a jegyeket a Titicaca tóhoz is, mert a túra után úgysem lesz túl sok időnk. Azt ígérték, hogy reggel 6-kor jönnek a jegyekkel. Összecsomagoltuk amire szükségünk volt a hegyen, a koszos cuccainkat meg beadtuk mosatni.
Feb. 20. Reggel persze az ember nem jött, ismét kezdtünk idegesek lenni, amikor jött egy taxis, aki az én nevemet mondta és elvitt az állomásra, ahol várt egy nő a jegyekkel. Igaz, hogy nem első osztályra szólt, pedig azt fizettünk, de már ennek is örültünk. A vonaton nem is voltak sokan, de amikor elhagyta az oda-vissza araszolgatós emelkedőt, az egyik faluban felözönlöttek egy csomóan irtózatos csomagokkal. Mentek AGUAS CALIENTES-be a piacra a terményeikkel. Ilyen tömött járművön én még sosem utaztam. Az egyik megállónál elkezdtek föladogatni kukoricás zsákokat az ablakon keresztül, majd egyszerűen beöntötték a lábunk alá. Utána a csöves kukoricán tipródtunk. Leszállni csak úgy lehetett, hogy megkértük az embereket, hogy ha le bírtunk szállni dobálják ki a cuccainkat az ablakon, mi meg az emberek fején és mindenféle batyuk tetején mászva eljutottunk valahogy az ajtóig. Kiderült, hogy legalább 150-en leszálltak a 88 km-nél. Én már itt éreztem a vesztem. Venni kellett jegyet, majd be kellett írni magunkat két nagy füzetbe is, majd átmentünk egy függőhídon a RIO URUBAMBA-n és elkezdtük az INCA TRAIL-t.
Először a folyó mellet mentünk, aztán elkezdett az út emelkedni és utána végig emelkedett vagy lejtett de az egész úton összesen nem volt 1km egyenes szakasz. Kb. két óra gyaloglás után beértünk a WAYLLABAMBA faluba, addigra már emelkedtünk 450 m-t. Itt árultak sört meg kólát, üldögéltünk majdnem egy órát. Akkor még nem tudtam, hogy micsoda borzalmak elé nézek, mert eddig viszonylag enyhén emelkedett az út, de a falu fölött meredeken föl kellett cikkcakkozni, aztán elértünk a 3 Fehér Kőhöz, de még onnan is továbbmentünk egy köderdőn keresztül. Ott már 3900 m magasan voltunk. Ez 1100 m szintet jelentett. Én már minden 10m után leültem pihenni. A Cimbóval is történt valami, mert fájt a vesetájéka, úgyhogy ő sem bírta valami jól. Láttam egy zöld papagájrajt meg két kolibrit.
Az erdőben találtunk sátorhelyeket, főztünk levest aztán lefeküdtünk.
Feb. 21. Reggel még jó időben indultunk neki az első hágónak, de aztán eleredt az eső. Fölvettem a ponchót, amit az állomáson vettünk, de a nadrágom teljesen elázott. Háát valami iszonyat volt, ráadásul fönt a hágón 4200m-en jeges eső esett és baromira fújt a szél. Lát persze semmit sem lehetett, úgyhogy gyorsan leindultunk, és 600 m ereszkedés után leértünk a folyóhoz, ahol pihentünk egy kicsit és ettünk egy kis nápolyit. A legtöbben (akik szervezetten jöttek) itt éjszakáznak és éppen spagettit zabáltak. Mi még fölmásztunk a szemben lévő RUNKURACAY nevű ovális romhoz. Ez megint kb. 200 m szint volt fölfelé. Itt szerencsére volt egy pár négyzetméternyi viszonylag vízszintes terület, ahol sátrat bírtunk verni, mert én nem bírtam volna továbbmenni. Ismét egy leves meg egy borzalmas kávé aztán már 6-kor lefeküdtünk. Fél éjszaka zuhogott az eső.
Feb. 22. Reggel kiderült, hogy a hálózsákom nekinyomódott a sátornak és tiszta víz lett. Egy kávé után nekiindultunk a második hágónak (3998m), közben hol eleredt, hol elállt az eső. Körben minden havas volt. A hágó után egy kicsit lejjebb láttuk a SAYACMARCA nevű romot, de csak távolabbról, mert oda külön föl kellett volna mászni és ahhoz egyikünknek sem fűlött a foga. Átmentünk egy inka alagúton, aztán a harmadik hágón ami "csak" 3700m volt. Innen aznap már csak lefele kellett menni, de nem gondoltam volna, hogy az is ennyire ki tud készíteni. Nemsokára megláttuk a PHUYUPATAMARCA nevű romot. Ez tényleg nagyon jól nézett ki, egy erődítmény lehetett. Itt láttunk először ilyen szertartásos fürdőket. Aztán itt kezdődött a borzalom, 1000m szint lefelé, néha 50-60 centis inka lépcsőkön, néha csak úgy a meredek úton. A Cimbónak a negyedénél elege lett és egyszerűen lerohant-ugrált. Nekem a rokkant térdeimmel ilyen szóba sem jöhetett. Ráadásul a legvégén a hostel fölött volt vagy 100m kavicsos vízfolyás, ami végképp hazavágta a lábaimat. Mire leértem már tényleg alig bírtam menni, viszont itt egy 16 ágyas szobában kaptunk helyet. Az étteremben ettünk rendesen levest meg minden félét.
Este valami csoda folytán még melegvíz is volt, úgyhogy egy jó kis zuhanyozás után már 8-kor lefeküdtünk.
Feb. 23. Hajnalban az egyik csoport már 4.30-kor indult, hogy a Nap kapujánál érjék a napfelkeltét. Én sem bírtam már aludni, úgyhogy ittam egy teát és elindultam egyedül, a többiek úgyis utolérnek. Itt szerencsére nem volt annyira meredek az emelkedő, csak a végén egy kicsit.
Itt alacsonyabban megint igazi dzsungelben vezetett a nagyrészt eredeti inka út. Találkoztam szembejövő hordárokkal, akik egy szál strandpapucsban hatalmas ablakkereteket cipeltek.
Másfél óra alatt elértem a Nap Kapuját, onnan már látszott a MACCHU PICCHU, de még majdnem egy órát kellett menni lefelé, hogy a bejáratnál kiiratkozzunk az Inca Trail-ről, és a csomagmegőrzőbe berakjuk a cuccot. Lilahajú amerikai nénikék jöttek fitten szembe, én meg mint egy rokkantnyugdíjas egyesével oldalazva lépkedtem a lépcsőkön annyira izomlázam volt a tegnapi lejtmenet után. Iszonyú sok turista volt, nem tudom mi lehet itt főszezonban. Nagyjából végignéztük az egészet. Nekem valahogy nem volt túl jó kedvem, szerencsére a
Feriék külön mászkáltak, mert rosszkedvűen eléggé nehezen tudom őket elviselni. Igyekeztem bememorizálni a dolgokat, hogy este a könyvben meg tudjam nézni, hogy mi micsoda. 1 óra körül busszal lecikk-cakkoztunk a faluba a vonathoz. Pont jókor, mert megint elkezdett zuhogni az eső. Az egész falu a sín mellé épült, és az egész falu tulajdonképpen egy nagy piac, illetve a sín mellett végig éttermek vannak. Beültünk egybe, ahonnan jól lehetett látni mindent és össze vissza ettünk, miközben felváltva sorba álltunk jegyért. Később kiderült, hogy nem kellett volna annyira hajtani az első osztályú jegyért, mert kb. fele akkora hely van az ülések között, mint a másodosztályon. Egy olasz meg egy amerikai gyerek ült velünk szemben, megbeszélésre egyszerre kellett lábat cserélni olyan kicsi volt a hely, de végül is jól eltelt a több mint 4 óra, mert végig beszélgettünk. A szállodában kiderült, hogy minden rendben, a vonatjegy másnapra már ott várt és a mosás is kész volt.
Feb. 24. Reggel csak befejeztük a pakolást, megreggeliztünk és kimentünk az állomásra. A vonat az tök jó, bársony ülések egymással szemben és van asztal is, úgyhogy lehet kártyázni, írni, enni. Igaz hogy a vonat baromira dülöngél, pedig most pótolom be az elmaradást Arequipa-tól, mert persze a füzetet nem cipeltem magammal a gyaloglásra. A Cimbóék kártyáztak, én meg átültem egy cseh fiúhoz, hogy nyugodtan írhassak, és akivel jókat beszélgettünk. PUNO előtt nem sokkal jött egy nő és elkezdte beszervezni az embereket két szállodához, 10 sol fejenként és ingyen odavisznek az állomásról. Ennek az lett a vége, hogy egy csomóan betuszkolódtunk két minibuszba, de egyik szállóban sem volt hely, így a végén az egész út legszarabb, legkoszosabb és legdrágább szállodájában aludtunk. Lefekvés előtt még elmentünk a főtére és egy utazási irodában befizettünk másnapra egy kirándulásra TAQUILE-be és megvettük a buszjegyet is LA PAZ-ba. Utána találtunk egy szuper éttermet és pisztrángot vacsoráztunk.
Feb. 25. Lehet, hogy a pisztránggal még sem volt valami rendben, mert én megint hánytam és fostam és a Cimbó is fosott. Jött értünk egy minibusz és kivittek a kikötőbe, majd beszálltunk egy elég szakadt bárkába. Kb. félórás töfögés után elértünk egy úszó szigetre, ami nekem eléggé csak turista attrakciónak tűnt, de mindegy, ezt is láttuk. Utána egyre szarabb lett az idő, a bárka egyre jobban hánykolódott, majd az eső is esett, így az út jóval tovább tartott, mint ahogy először mondták, de szerencsére mire a szigetre értünk megint gyönyörű idő lett. A kikötőből föl kellett mászni egy hegyre, ami két hasgörcs között nem volt annyira könnyű.
Még a hajón a vezető összeírta, hogy a 3 fajta menüből az étteremben ki mit kér, de én nem mertem semmit enni, pedig szívesen megkóstoltam volna. Ezek a szigetlakók csak ünnep idején esznek húst és amúgy még halat is ritkán, majdnem teljesen vegetáriánusok. Valami katalán emberről nevezték el a szigetet még a spanyol hódítás korában, és az itt lakók azóta is katalán népviseletben járnak, aminek van egy kis kecsua beütése. A férfiak kötnek. Sétálgatnak össze vissza és közben mindenféle gyönyörűséges dolgokat kötnek. Ők is eszméletlen kötött sapkákban járnak, egyik gyönyörűbb, mint a másik. A hegy tetején levő falu főterén van egy nagy népművészeti bolt, ahol minden fix-re be van árazva és meg van számozva, gondolom, hogy be tudják azonosítani, hogy ki csinálta. Ez volt az egyetlen hely Peruban, ahol nem lehetett alkudni. Vettünk 3 sapkát meg 2 fejpántot, de legszívesebben mindent megvettem volna. Tényleg ilyen szép dolgokat még életemben nem láttam!
Fél 3-ra vissza kellett menni, mert indult a hajó. Visszafelé egyenesen mentünk a városba, az idő is jó volt de még így is 3 órát tartott az út. Én már azt hittem belehalok. A bárka alján fetrengtem végig. Este még mászkáltunk a városban, hogy elköltsük a maradék pénzünket. Vettünk egy pulóvert meg egy szőttes inget a Cimbónak.
Feb. 26. Reggel jött értünk a busz és elindultunk LA PAZ-ba. Rossz volt az idő, úgyhogy végigbóbiskoltuk az amúgy is elég lehangoló utat a majdnem teljesen sík ALTIPLANO-n a határig. Simán kiléptünk Peruból, átsétáltunk a bolíviai határállomáshoz és mi a Cimbóval simán be is léptünk Bolíviába. A Feriék jóval mögöttünk álltak a sorban, addigra eszükbe jutott, hogy a magyaroknak egy pár napja már kell vízum. Az Anikó persze nem akarta annyiban hagyni, a végén nagy üvöltözések közepette egy katona vezette ki őket az épületből. Vissza kellet menniük Peruba, ahol az első faluban állítólag van egy bolíviai konzulátus. Szerencséjükre a peruiak nem foglalkoztak velük, mert az egyszeri perui vízumuk azzal, hogy kiléptek lejárt. Közben a busz már dudált, hogy indul.
Én fölszálltam, mert minden cuccunk fönt volt, a Cimbó meg ottmaradt a határon. Ahogy pakoltam össze a Feriék holmiját, rám szóltak a mögöttük ülők, hogy mit csinálok. Elmondtam, hogy mi történt, erre az egész busz engem sajnált és mindenféle hasonló történeteket mesélt mindenki. COPACABANA-ban le kellett szállni a buszról és egy óra pihenő után indult tovább a már bolíviai busz. Szerencsére segítettek, de aztán mindenki beült enni meg inni az ott lévő éttermekbe, én meg mint egy kotlós ültem a 4 nagy zsákon, és erősen reménykedtem, hogy oda fognak érni mire indul a busz. Végül így is lett, az utolsó pillanatban megjöttek. Fejenként 30 dollárért vettek bolíviai vízumot, amivel már gyorsan beengedték őket és még egy minibuszt is találtak, ami elhozta őket. A busszal egy kicsit mentünk csak a TITICACA-tó legkeskenyebb pontjáig, ahol megint ki kellett szállni és külön átkompolták a buszt egy iszonyú szakadt kis kompon, meg külön az utasokat egy motorcsónakkal. Ráadásul még a bolíviai haditengerészet is leellenőrizte az útleveleinket.
Utána kb. 1.5 óra múlva beértünk LA PAZ-ba. Az út először tökéletes volt, záróvonal meg a széle is fölfestve. El voltunk ájulva, mert Peruban ilyet nem láttunk, de aztán egy idő múlva minden eltűnt és maradt az iszonyú kátyús keskeny út, ráadásul La Paz külvárosa is iszonyú dzsuva , úgyhogy a megdöbbenésünk már már elmúlt, amikor megláttuk az igazi La Pazt. A város egy mély völgyben fekszik, eszméletlenül jól nézett ki, ahogy az ismét megjavult úton ereszkedtünk lefelé. Találtunk egy elég jó szállodát, aztán megkerestük a fő buszpályaudvart, hogy megvegyük a jegyet ARICA-ba. A jól szervezett pályaudvaron rögtön megtaláltuk a Chilebus irodáját és 22 dollárért meg is vettük a jegyeket, pedig mindenki 30-ról beszélt.
Utána besétáltunk a belvárosba és csak ámultunk és bámultunk, mert sokkal hangulatosabb és klasszabb, mint akármelyik perui város beleértve Limát is. Jó, Cusco talán kivétel, de azzal nagyságra sem lehetett összehasonlítani. Egész este sétálgattunk, meg ettünk-ittunk és eléggé lekeveredtünk a völgybe, a szállodához jó sokat kellett mindenféle meredek utcákon fölfelé menni. Rendesen kifáradtunk mire ágyba kerültünk.
Feb. 27. Reggel jó sokáig aludtunk. Még épp, hogy kaptunk reggelit, aztán elindultunk a városba. Szerencsére elég hamar szétváltunk. Először képeslapokat írtunk, aztán vagy két órát jártuk a boltokat és egyre zavarodottabbak lettünk, mert legszívesebben mindent megvettünk volna. Utána találkoztunk a Feriékkel, de megint szétváltunk és folytattuk a vásárlást.
Közben délután eszméletlen jó fények lettek, úgyhogy elkezdtünk a meredek utcákon fölfelé gyalogolni, hogy hátha találunk valami kilátószerűséget, ahonnan láthatjuk a Hegyet, a Huayna Potosí-t. Kilátót ugyan nem találtunk, de bekeveredtünk egy hatalmas piacra. Nagy nehezen áttörtük magunkat a tömegen, de a hegy nem látszott és közben a nap is lement, úgyhogy elindultunk lefelé, vissza a belvárosba. Lent a völgyben a középső főúton viszont mégiscsak megláttuk. Teljesen eltűntek róla a felhők, a nap még egy kicsit megvilágította, ott fehérlett a már majdnem sötét város fölött. Gyönyörűen látszott az egész, a maga több mint 6000 méterével.
Feb. 28. Reggel 5-kor kellett kelni, mert 6-ra kint kellett lennünk
a buszpályaudvaron. A busz szuper volt. Az első sorban ültünk a sofőr mögött-fölött. Volt egy tök jó fej steward, akit rá bírtunk venni, hogy megkérje a sofőrt, hogy húzza el a mögötte lévő függönyt, így kiláthattunk előre is. Kaptunk tálcán reggelit, mint egy repülőn. Én egyre idegesebb lettem, ahogy közeledett a határ, hogy megússzuk-e a vízumnélküliséget.( Megúsztuk.) Eszméletlen helyeken mentünk keresztül. A bolíviai határon 15 perc alatt átjutottunk, aztán átmentünk egy 4670 m magas hágón, amíg elértük a chilei határátlépőt. Ott először vártunk vagy 20 percet, míg az előttünk lévő busszal végeztek, aztán ki kellett szedni az összes csomagot, egy hatalmas kupacba, amire ráengedték a drogkereső kutyákat. Utána volt az útlevélkezelés, aztán a kézipoggyászokkal el kellett vonulni a vámosok előtt, akik mindenbe beletúrtak. Alá kellett írni egy papírt, hogy semmi növényt vagy gyümölcsöt nem viszünk be. Az Anikónál volt 3 mandarin, amit persze elvettek, ő meg ott üvöltözött a tipikus dél amerikai napszemüveges vámossal. Nekem rögtön eszembe jutott egy pár film. Az ilyen helyzetekben szoktak fölhúzott puskát fogni az emberre, majd elvinni 100 év stadionrabságra.
((Szerencsére csak másnap jutott eszembe az a 10 deka coca tea, amit a piacon vettem és ott volt a kiszsákom alján, mert ha ott eszembe jut biztos infarktust kapok. Másnap, amikor megtaláltam csak röhögtem, majd haza is hoztam, aztán tényleg rám jött a frász, amikor itthon tudatosult bennem két héttel később, amikor a Palin féle útifilmet néztem a TV-ben, hogy gyakorlatilag kábítószert csempésztem 3 határon keresztül. Amilyen idióta vagyok, bennem föl sem merült, hogy ez a coca tea, amit Peruban meg Bolíviában mindenhol lehet kapni, a rendes éttermekben is fölszolgálják, bármiféle kapcsolatban lenne a kokainnal, és a világon máshol mindenhol illegális.))
A határ után a LANCA Nemzeti Parkon keresztül ment az út gyönyörű hegyek között. Lehetett látni egy hatalmas hófödte vulkánt is, majd ahogy elkezdtünk lefelé ereszkedni fokozatosan eltűnt a növényzet és leértünk a totális sivatagba. Az elején még volt egy kandeláber kaktuszos rész, de azután már végképp semmi csak homok meg kő. Ahogy ereszkedtünk lefelé gyönyörű volt a rálátás az öntözött harsány zöld völgyre, amin végigmentünk a tengerpartig. 3 óra körül értünk ARICA-ba. Több mint egy órát szarakodtunk az autóbérléssel, az egyik cégnél már be is pakoltunk a kocsiba, csak még én töltögettem a papírokat, amikor kiderült, hogy félreértettük egymást, mi nem itt akarjuk leadni a kocsit, hanem SANTIAGO-ban, ami több mint a duplája lenne. Így inkább fogtunk egy taxit és kerestünk egy szállodát, aztán elsétáltunk megkeresni az autókölcsönzőket. Közben jókat ettünk, ittunk, fagylaltoztunk és megnéztük az Eifel építette volt vámházat.
Kiderült, hogy nem nagyon van másik autó, úgyhogy fölhívtuk ugyanazt a céget és mégiscsak kibéreltük a kocsit.
Márc. 1. Reggel 8-ra jött egy nő a kocsival és végre elindultunk dél felé. Hihetetlen ez a sivatag. Nyíl egyenes az út több tíz kilométeren keresztül, aztán egyszer hatalmas kanyarokkal vagy tíz kilométeren keresztül leereszkedik egy óriási vízmosás aljára, ahol átmegy egy vagy teljesen, vagy majdnem kiszáradt kis folyón, majd visszaemelkedik megint a fennsíkra, és egyenesen megy tovább. Ilyen folyóvölgy volt vagy három.
Kora délután értünk IQUIQUE-be. Itt is az volt, hogy a fennsíkról ereszkedtünk le a tengerpartra a városba, úgyhogy nagyon jól nézett ki föntről. Volt itt egy hatalmas vámmentes bevásárlóközpont, ahová persze bementünk. Szerencsére már senki sem erőltette az együttlevést, úgyhogy külön-külön mászkáltunk. Vettünk a Cimbónak egy hátizsákot.
Utána tettünk a városban egy kört. Szép viktoriánus faházak voltak a belvárosban, mert a környező bányák eredetileg angol-amerikai tulajdonban voltak, és ezek voltak a tisztviselők házai. Utána a tengerparton, egy strand szélén a változatosság kedvéért megint ettünk egy papas fritas-t.
Innen szerencsére a tengerparton vezetett az út, elképesztő sivatagi tájakon. A Feri majdnem végig aludt az Anikó meg olvasott Este 9-re értünk ANTOFAGASTA-ba. Találtunk egy elég ótvar szállodát, de már nagyon fáradtak voltunk
Márc. 2. Reggel a parkolócédulákból rájöttünk, hogy itt egy órával előrébb vannak, mint Peruban. Így már érthető volt hogy előző nap este miért volt akkora tömeg az utcákon, viszont azt egyáltalán nem értettük, hogy reggel a nő, akkor hogy lehetett ott a megbeszélt időben az autóval. Na mindegy. Elmentünk egy hatalmas szupermarketbe, ami tökre olyan volt, mint itt a Cora, hogy vegyünk térképet. Az persze nem volt, de legalább vettünk egy csomó kaját meg gyümölcsöt. Utána eseménytelen 300 km után kimentünk a tengerpartra a PAN DE AZUCAR nemzeti parkba, mert állítólag ott fészkelnek a Humbold pingvinek, meg oroszlánfókát is lehet látni. Hát a pingvinek már kikeltek és elmentek, és fókát sem láttunk. Amúgy a hely gyönyörű volt, szedtem egy pár kagylót aztán mentünk tovább. Pont sötétedés előtt értünk COPIAPO-ba. Egy utcán egymással szemben két külön szállodában találtunk szobákat.
Elmentünk vacsorázni, aztán a főtéren sétálgattunk, ahol több mint 100 éves borsfák voltak körben. Ez volt a legszebb „Plaza de Armas” az összes közül, mert a legtöbb helyen így hívták a főteret, és mindenhol elég jól nézett ki.
Márc. 3. Reggel az Anikó megkérdezte, hogy ülhetne-e előre, mert hátulról nem lát (majdnem végig olvasott), erre a Cimbó is megkérdezte a Ferit, hogy akar-e vezetni. Innen kezdődött a borzalom, mert helyet cseréltünk. Először nem volt semmi, mentünk tovább (az Anikó bakter, elöl is olvasott), majd megérkeztünk LA SERENA-ba, ahol nem volt semmi különös, majd fölmentünk VICUNA-ba. Ez a falu a Nobel díjas Gabrielle Mistral szülőfaluja. Én a könyv alapján tök jó helynek képzeltem, mert szőlőültetvények vannak körülötte mindenhol, de nem volt ott semmi, csak egy poros kis falu. Volt egy pisco desztilláló üzem, amit meg lehetett nézni, úgyhogy bementünk, de az sem volt túl érdekes.
A szar turistatérkép szerint, amit az Anikó szerzett nagy nehezen, meg a szerint a térkép szerint is, amit a kocsmában láttunk a falon, volt innen egy út át OVALLE-ba, úgy hogy nem kell visszamenni La Serenába. Nagy nehezen találtunk egy köves földutat, de több embert is megkérdeztünk, és mind azt mondta, hogy arra kell menni. 112 km iszonyat lett a vége.
Feri az elején még nem vezetett olyan gyorsan, de miután visszafordultunk és egy szembejövő autós azt mondta, hogy ez az út még mindig jóval kevesebb idő, mintha körbemennénk, megint megfordultunk és elkezdett száguldani. Én hátul is beöveztem magam. Olyan volt mint valami crossverseny. Egy faluban ittak egy sört, ahol én hülye megjegyeztem, hogy mennünk kéne, mert tök sötét lesz mire leérünk. Erre onnan még gyorsabban ment. Volt még egy pár falu, amiken átszáguldottunk a tök szűk főutcán, a csirkék kutyák emberek között, ahol attól féltem, hogy elütünk valakit vagy valamit. Még szerencse hogy volt légkondi, mert a portól meg lehetett volna fulladni. Amúgy gyönyörű helyeken száguldottunk, dülöngéltünk, ugráltunk keresztül, de a végén már be kellett csukni a szemem, hogy ne hányjak. Végül is beértünk Ovalle-ba, pont sötétedésre. A Feri nagyon jókedvű és büszke volt ezért, én meg pofán tudtam volna vágni. Én kötelességszerűen, mint egy idegenvezető fölolvastam nekik a könyvből, hogy vagy itt alszunk, vagy 30-40 km-re van egy termálfürdő, ahol állítólag van kemping is. Persze a kempinges megoldást választották. Nagy nehezen megtaláltuk a tök sötétben a fürdőt egy drága szállodával és tényleg volt egy kemping is. Ez az egész együttes bent volt a sivatagban. Mi két perc alatt fölállítottuk a sátor belét, mert úgysem esik az eső, főztünk két levest, aztán a hálózsákból hallgattuk, ahogy a Feri anyázik, mert nem tudja beverni a sátorcöveket, meg hogy ez az a szuper kemping amit azt a szuper könyvem ír, amikor itt még vacsorázni sem lehet. Totál ki volt akadva. Ebből is nagyon elegem volt már, hogy én olvastam ki mindent a Lonely Planet-ből, amit folyton fikáztak, de nem tudom, hogy mi lett volna velünk nélküle. Nekik fogalmuk sem volt semmiről, hogy merre kellene menni, vagy mit kellene megnézni. A Macchu Picchun és a Nazca vonalakon kívül nem tudtak semmit, még a városok nevét sem voltak képesek megjegyezni. Arról már nem is beszélve, hogy szinte az összes szállodát Lonely Planet-ből néztem ki és mindent az ott lévő térképek alapján kerestünk meg.

Márc. 4. Reggel ahogy kiértünk a főútra, az első büfében megálltunk reggelizni, aztán elmentünk a FRAY JORGE nemzeti parkba. Ez a hely azért érdekes, mert a Humbold áramlás miatt (ami ugye hideg), délutánonként egy felhőréteg alakul ki, ami itt a hegyeken kicsapódik.
Ezt úgy hívják, hogy CAMANCHACA, és egy igazi köderdő alakult ki, csüngő mohákkal meg mindennel a tök száraz félsivatag közepén. Elég érdekes volt, de azért nem volt valami nagy durranás, viszont volt egy csomó tök szelíd róka. Meg egy pár guanaco. A négy dél-amerikai lámaféléből szerintem ez hasonlít legjobban a tevére.
Innen lementünk egyenesen VINA DEL MAR-ba. Gyönyörű helyeken mentünk keresztül. A leggazdagabbaknak lehetnek itt nyaralóik, mert elképesztő házakat láttunk. A Feri teljesen belelkesedett, hogy tisztára olyan mint a Riviera. Vina Del Mar teljesen össze van épülve a sokkal lepukkantabb VALPARAISO-val. Lementünk egészen odáig, de aztán inkább visszafordultunk és Vina-ban kerestünk szállodát. Ez volt az első, ahol nem undorodtam a fürdőszobától. Este vacsoráztunk, aztán szétváltunk. Mi beülünk egy bárba koktélozni. Utána vettem egy trafikban cigarettát és a szállodában, ahol számolgattam, hogy mennyi pénzünk van még, kiderült, hogy valószínű 10000-ből adtak vissza, pedig 5000-rel fizettem, mert jóval több pénzünk volt, mint amennyinek kellett volna lenni. Ettől igen jó kedvünk lett.
Márc. 5. Ez az utolsó fél nap együtt! Reggel bementünk megint Valparaiso-ba, de nem találtunk parkolót. Két-három kör után rájöttünk, hogy nem is nagyon érdemes keresni. Fölmentünk egy hegyre, ahonnan elég jó kilátás volt a városra, aztán elindultunk SANTIAGO felé. 12-re be is értünk. A Szuper könyvemből kerestem nekik egy szállodát, aztán gyorsan otthagytuk őket.
Szerencsére megtaláltuk a jó kivezető utat a MAIPO völgy felé. Itt vált számunkra először egyértelművé, hogy itt már jön az ősz, mert valahogy teljesen őszi hangulata volt mindennek.
Megebédeltünk, aztán fölmentünk a völgybe. Nem végig, mert felhőben voltak a hegyek, de azért láttuk az 5060 m magas havas EL MORADO-t. Eszméletlenek voltak a völgyben körben a sziklák, a zöldtől a rózsaszínig, mindenféle színeket lehetett látni. Mivel volt még időnk, lementünk még délebbre, egészen CURICO-ig.
Márc. 6. Rájöttünk, hogy a hegyek közé rendesen nem lehet fölmenni, menjünk ki inkább a partra. A VICHUQUEN tavat érintve kimentünk egészen a partra. A tó, körben az ültetett fenyvessel, nem volt valami nagy szám, gondolom nyáron sokan járnak ide, de most még az eső is esett.. A parton sem volt semmi csak a fekete homok, a szürke felhők meg a bazi nagy hullámok. Kagyló persze egy szál se az eső meg csak esik. Fölmentünk PICHILEMU-ba, ami állítólag népszerű üdülőhely. Most nem volt ott szinte senki, csak egy pár elvetemült szörfös.
A rossz idő eléggé elvette a kedvünket, úgyhogy inkább visszamentünk Santiago-ba.
Útközben egy árustól vettünk egy nagy kosár epret, és negyed óra alatt a kocsiban menet közben befaltuk az egészet. Kinéztem egy szállodát egy kicsit kintebb a belvárostól, hogy meg lehessen állni a kocsival. Viszonylag könnyen megtaláltuk. Otthagytuk az autót és bementünk a városba, ahol szinte minden be volt zárva.
Márc. 7. Reggel jól bereggeliztünk a szállodában. Vasárnap volt, úgyhogy kinéztem egy kézműves kirakodóvásárt. Jó kis Szentendreszerű hely volt, jól lehetett nézelődni. Vettünk egy csempe házszámot, meg egy fülbevalót. Közben a parkolóban lemosattuk a kocsit, mert ilyen iszonyú mocskosan nem lehetett volna visszaadni. Utána csak úgy autózgattunk mindenféle kertvárosi helyeken, amikor is a Cimbó észrevette, hogy havas hegyeket lehet látni. A térkép szerint az a közeli síhely lehet, úgyhogy gyorsan elindultunk arra. Először betévedtünk egy völgybe, ahol valami rézbánya lehetett, mert a patakban a kövek olyan zöldek voltak, mint a régi réz dolgok. Utána megtaláltuk az utat és kb. 40 hajtűkanyar után fölértünk az EL NEVADO völgyben két szállodához meg a síliftekhez. Ez 3040 m magasan volt. El sem tudom képzelni, hogy mi lehet ezen az úton télen, hóban, síszezonban. Az információs tábla szerint a legfölső pálya 4300-ról indul lefelé, de még magasabbról is lehet, mert fölvisznek helikopterrel. Itt a környéken a legmagasabb hegy az EL POMO volt 5000 valamennyi méterrel . Ezeknek a szemét Santiagóiaknak tök jó lehet, van egy csomó tuti hóbiztos hely kevesebb. mint 50 km-re a belvárostól.
Utána átmentünk egy másik völgybe, mert olyan jól nézett ki egy városka messziről, de aztán kiderült, hogy teljesen kihalt, csak télen él. Itt be is tojtunk egy kicsit, mert úgy tűnt, hogy nem lesz elég a benzin. Nem is mentünk föl az út végéig, a bezárt benzinkúttól visszafordultunk. Persze simán elég lett volna. Utána elmentünk vacsorázni. Végre valami igazán jó helyen akartunk enni. Ez végül is harmadikra sikerült. Az első két helyen rendeltünk valami italt, aztán rájöttünk, hogy nem is annyira jó. Így mire a harmadikon végre ettünk, már eléggé be voltunk nyomva, pedig ott még ittunk egy üveg jó bort is. Én a végén már alig tudtam fölállni.
Márc 8. Reggel 8 körül telefonálni kellett az autó miatt. Nem volt túl egyszerű fölkelni, és az autó-visszaadás sem volt az. Az első ember, aki fölvette a telefont nem beszélt angolul és fogalma sem volt, hogy mit akarok. Szerencsére pont ott reggelizett egy srác, aki tudott spanyolul, őt kértem meg hogy telefonáljon. Neki rögtön megígérték, hogy jönnek. 11-kor tényleg jött egy szimpatikus ember, aki aláírta a papírokat és elvitte az autót.
Utána taxival kimentünk a reptérre, és símán fölfértünk a repülőre.
több fotó